[LAP TETEJÉRE]

Bevezető

Erdély nem véletlenül ejt rabul mindenkit, aki odalátogat: az elmúlt évek óriási változásai ellenére, immár az Európai Unió részeként továbbra is őrzi egyedülállóan gazdag hagyományait, kulturális sokszínűségét és lakóinak legendás vendégszeretetét. Az utóbbi néhány évben a magyar turisták egyik legkedveltebb úti célja lett, nyaranta százezrek keresik fel. Az egyre növekvő népszerűség nem véletlen, hiszen Erdély annyira változatos és sokszínű, hogy a legkülönbözőbb érdeklődésű utazóknak is életre szóló élményt nyújt.

 

[LAP TETEJÉRE]

Történelem

A történelmi Erdély egy 300-480 méterrel a tengerszint felett levő fennsíkot, az úgynevezett Erdélyi-medencét foglalja magában a körülötte emelkedő hegyvonulatokkal. Területe 57 000 km². Határai: délen Havasalföldtől a Déli-Kárpátok, keleten Moldvától és Bukovinától a Keleti-Kárpátok választják el. Északon az Északkeleti-Kárpátok (Máramaros, Gutin-hegység, Szilágyság) határolták, nyugaton az Alfölddel, délnyugaton pedig a Bánsági-hegyvidékkel határos. Az Erdélyi-medencét többek között a Maros és Szamos folyók szelik át, de innen ered az Olt folyó is. A történelmi Erdély fő bejárata nyugat felől a Király-hágó.

[LAP TETEJÉRE]

A magyar honfoglalás előtt

Erdély történelme az írásos forrásokból az i. e.. 1. évezredtől követhető nyomon. A korábban itt élő népek története az idők homályába vész. Az indoeurópai (iráni) nyelvű lótartó szkíták, az agatürszök az i. e. 1. évezredben érkeztek vándoroltak a kelet-európai síkságról az Erdélyi-medencébe. Ekkor kezdődött el Erdélyben a vaskor. Az agatürszökről Hérodotosz tudósít, aki szerint a Maros-folyó (Marisz) mentén laktak, "trák szokás szerint éltek", békés természetű és gazdag nép voltak.
Utánuk következtek a kelták (Kr. e. 3-2. sz.), majd a dákok (Kr. e. 2. sz.-tól Kr. u. 106-ig). A dákok a trákok törzsei közé tartoztak. Rokonaik voltak a Duna-tokolat táján élő gétáknak. Kezdetben Erdélyben több kisebb fejedelemség létezett. Ezek egyesítésével jött létre Burebista dák királysága, amely a Kárpátoktól a Fekete-tengerig terjedt.
106-ban, Traianus császár légiói átkeltek a Dunán, és elpusztították Burebista utódjának, Decebalnak az országát. Eutropius történetíró, azt állította, hogy az új tartományt az egész római világból ("ex toto Orbe Romano") népesítették be újra. A dákok eltűntek. Az elkövetkező másfél évszázadon át római provincia volt Dacia Traiana: csupa jövevény isten, latin, görög, szír, kelta, illír nevek maradtak fenn, alig akadt egy-két trák hangzású név.
Dácia volt az utolsó tartomány, amelyel Róma gyarapodott, s az első amelyet elvesztett: Aurelianus császár 271-ben a gótok betörései miatt elrendelte a kiürítést: a légiók és a lakosság áttelepült a Duna jobb partjára, Moesiába.
Ezután különböző népek (vizigótok, taifalok, hunok, gepidák, vandálok) átvonulási- vagy szállásterülete lett Erdély.

[LAP TETEJÉRE]

A honfoglalástól 1526-ig

A magyarok, 895-ös honfoglalásukkor - a kora középkori krónikások és a legutóbbi bodrog-alsóbűi régészeti felfedezések szerint - a Kárpát-medencében találtak egy magyar nyelvet beszélő népet, talán ők a székelyek, akik ma Erdély keleti részén élnek.
Erdély 1003-ban a Magyar Királyság részévé vált. Az országrészt a király helytartója, az erdélyi vajda irányította. A 13. századtól alakult ki Erdély fő népcsoportjainak történelmi elkülönülése magyarokra, székelyekre, szászokra és románokra. Az utóbbiakat akkor vlachoknak (oláhoknak) nevezték, és a megtelepedésükre vonatkozó első hivatkozások a 13. század elejéről származnak. 1526-ban a törökökkel vívott mohácsi csata után a Magyar Királyság szétesett. Ezután Erdély névleges török fennhatóság alatt, de gyakorlatilag önálló államként létezett.

[LAP TETEJÉRE]

Erdélyi Fejedelemség

Az Erdélyi Fejedelemség a mohácsi csatavesztést követő kettős királyválasztás következményeként jött létre. Az Oszmán Birodalom által támogatott keleti magyar királyságból alakult ki, amikor II. (Szapolyai) János lemondott a királyi címről, így ő lett az első erdélyi fejedelem János Zsigmond néven. Ő volt az, aki az 1568-as tordai országgyűlésen a világon elsőként törvényben rögzítette a lelkiismereti és vallásszabadságot a négy hivatalos felekezet (katolikus, lutheránus, református, unitárius) számára. A román ortodox egyházat hivatalosan nem ismerték el, mivel addig a felemelkedő románok a magyar nemességbe olvadtak be, a románság egésze pedig ekkor még nem alakított ki önálló nemzeti mozgalmat, nem fogalmazta meg követeléseit. Az erdélyi magyar fejedelmek többségükben a református (kálvinista) vallás hívei voltak. A reformáció óriási hatást gyakorolt a magyar tudomány és a magyar nyelvű irodalom fejlődésére.

[LAP TETEJÉRE]

1571- speyeri szerződés

Az Erdélyi Fejedelemség a történelmi Erdély területén kívül a volt Magyar Királyság más területeit is birtokolta. Ezt a széles területsávot nevezték latin szóval Partiumnak (magyarul "Részek"). A János Zsigmond és a Habsburgok között 1571-ben létrejött speyeri szerződés értelmében ide tartozott a teljes Máramaros, Bihar, Zaránd, Közép-Szolnok és Kraszna vármegye, majd később Arad, Temes és Szörény vármegyék területe is a Partium része lett.

[LAP TETEJÉRE]

Oszmán Birodalom

Az Erdélyi Fejedelemség fennállása jelentős részében az Oszmán Birodalom vazallusa volt. Uralkodóit az erdélyi országgyűlés választotta, de hatalmi jelvényeit eredetileg a szultántól kapta, évi adó fizetésére volt köteles, valamint kül- és hadügyeiben is a szultánnak volt alávetve. Az Oszmán Birodalomtól való függetlenséget csak a legerősebb fejedelmek alatt sikerült biztosítani.
A román történetírás nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy 1599. november 1. és 1601. augusztus 5. között Erdélyt rövid időre meghódította Vitéz Mihály havasalföldi vajda. Azonban Erdély az ő uralma alatt is különálló marad. (Mihály vajdát Basta György osztrák tábornok emberei gyilkolták meg Miriszlónál.)

[LAP TETEJÉRE]

Virágkor

A 17. század első fele az Erdélyi Fejedelemség virágkora volt. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári udvarában a tudományok és művészetek bőkezű támogatásra találtak. Bethlen Gábor a protestáns uralkodók oldalán sikeresen avatkozott be a harmincéves háborúba, aminek következtében az Erdélyi Fejedelemség nagyhatalmi rangra emelkedett Európában. A két nagy erdélyi főúri család, a Báthoriak és a Rákócziak több kemelkedő erdélyi fejedelmet is adtak.
Vasile Lupu, Moldva uralkodója (1634-1653) hangsúlyozni kívánva az erdélyi románok nagy számát, 1650-ben azt írta a török Portának, hogy Erdély lakosságának egyharmada román. Vasile Lupu a gyulafehérvári ortodox mitropolitával, Erdély meghódításáról szőtt terveket, de végül is nem vágott bele ebbe a kalandba.

[LAP TETEJÉRE]

Habsburg kormányzás

Az 1699-ben kötött osztrák-török karlócai béke értelmében Erdély Habsburg kormányzás alá került.
18-20. század

[LAP TETEJÉRE]

II. Rákóczi Ferenc

1704-ben az erdélyi országgyűlés II. Rákóczi Ferenc személyében ismét fejedelmet választott. A Rákóczi-szabadságharc bukása után állandósult a Habsburg uralom. Erdély megőrizte területi különállását, az erdélyi magyar nemesség jelentős autonómiát élvezett.

1712-1713-ban a Verwaltungsgericht - az osztrák közigazgatási hatóság - által végzett becslés szerint Erdély lakóinak nemzetiségi megoszlása: 47% magyar, 34% román, 19% német (szász és sváb).
A 18. században Erdélyből sok magyar paraszt vándorolt ki az Alföldre, emellett románok érkeztek (főleg 1740-1760 között) a Kárpátokon túlról.

[LAP TETEJÉRE]

Habsburg uralom

A Habsburg uralom kezdetén a volt Partium teljes területét visszacsatolták Magyarországhoz, 1733-ban azonban III. Károly király Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd vármegyéket ismét Erdély részévé tette.
1764. január 7-én Siskovics osztrák tábornok az erőszakos sorozás ellen tiltakozó székelyek közé lövet. Száznál is többen meghalnak, és az üldöztetés elől több ezren Moldvába, a csángók közé vándorolnak (Madéfalvi veszedelem).

[LAP TETEJÉRE]

"Uniót Erdéllyel!"

1848. március 15-én a Habsburgok felé intézett pesti 12 pont között szerepelt az "Uniót Erdéllyel!" követelés. Az éledő román nacionalizmus az Avram Iancu-féle szeparatista törekvésekhez vezetett, s szembefordította az erdélyi románokat a magyar szabadságharccal. A fellázadt románok brutális vérengzéseket rendeztek a magyar lakosok között. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés révén Erdély ismét Magyarország szerves része lett az Osztrák-Magyar Monarchián belül.
A magyar uralkodóosztály dualizmus idején folytatott nemzetiségi politikája a nemzeti mozgalmak elnyomására törekedett. Hiába figyelmeztetett néhány gondolkodó (pl. Mocsáry Lajos) a román autonómia-törekvések korlátozásának veszélyeire (Memorandum-per).

[LAP TETEJÉRE]

I. világháború

Az I. világháború alatt még jobban felerősödtek a román irredenta mozgalmak. Az addig a központi hatalmakkal barátinak tekintett Románia az antant oldalán szállt háborúba, mivel Franciaország és Anglia részéről ígéretet kapott Erdély megszerzésére. 1916-ban román csapatok törtek be Erdélybe. Az osztrák-magyar erőket csak késve tudták mozgósítani, de végül (német segítséggel) győztek: 1918 nyarán aláírták a Bukaresti békét, melyben Románia elismerte világháborús veszteségét. Azonban az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 októberére katonailag összeomlott, Magyarország is kikiáltotta a függetlenségét az őszirózsás forradalom nyomán. Ezzel egy időben a Román Királyság csapatai újra hadat üzenve megkezdték Erdély, majd Partium és a Tiszántúl megszállását. 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári román nagygyűlés kimondta Erdély egyesülését Romániával, amit 1920-ban az antant hatalmak a trianoni békeszerződéssel jóváhagytak. A Károlyi-rezsim ezzel szemben a magyar sereget szélnek eresztette, így a Székely Hadosztályon kívül senki sem vette fel a harcot a megszálló erőkkel - egészen a Magyar Tanácsköztársaság 1919 márciusi megalakulásáig.

[LAP TETEJÉRE]

1918 után

1918 után, egy államilag irányított folyamat részeként a Kárpátokon túlról érkező románok telepedtek le nagy számban. Ennek egyik oka, hogy sok (főleg értelmiségi, hivatalnoki) állás üresedett meg a magyarok anyaországba való áttelepülésével, és a román állam sem szívesen foglalkoztatott az új közigazgatásban magyarokat. Másrészt a térség gazdaságilag jobb helyzetben volt, mint Románia többi része, így magasabb életszínvonallal kecsegtetett az áttelepülés.

[LAP TETEJÉRE]

Második bécsi döntés

Az 1940-es második bécsi döntés visszaadott Magyarországnak 43 492 km²-t, Erdély északi és keleti részét, benne a 90%-ban magyarok által lakott Székelyfölddel, de kb. 1 060 000 románnal is. Az 1941-es népszámlálás a területen magyar többséget mutatott ki. A holokauszt során sok, magát magyar anyanyelvűnek valló észak-erdélyi zsidót hurcoltak el lakóhelyéről - az 1941-es népszámlálás adatai alapján. A II. világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés a bécsi döntéseket érvénytelenítette, a területet újra Romániának ítélte, annak köszönhetően, hogy Románia 1944-ben hátba támadta korábbi szövetségeseit, a tengelyhatalmakat.

[LAP TETEJÉRE]

1945 után

Az 1945 után hatalomra került új vezetés kezdetben a kommunista eszme internacionalista jellege alapján és a szovjet nemzetiségi politika mintájára kezelte a magyar kisebbség helyzetét. Nagy arányban vettek részt magyarok a kommunista pártban is, ahol a korábbi mellőzöttség után elismerték őket. A többségében magyarok által lakott területek (pl. Székelyföld) Sztálin közbenjárására egy darabig rendelkeztek területi autonómiával (MAT), azután azonban változott a szovjet - és a román - politika, így megszüntették azt. Ceausescu a sovinizmus felerősítése révén próbálta meg az egyre jobban elnyomorodó országban hatalmát fenntartani. Az 1980-as évek végén meghirdette a falurombolást, de ezt már nem sikerült teljességgel véghezvinnie.

[LAP TETEJÉRE]

Ceausescu-diktatúra megdöntése

Az 1989. december végi forradalom (a Ceausescu-diktatúra megdöntése) után Romániában is megszólalhattak addig kegyetlenül elnyomott vélemények, hangok. A román gazdaság nehézségei is szerepet játszanak abban, hogy a viszonylag fejlettebb Erdély egyre több lakója, úgy román, mint magyar, nagyobb önállóságot szeretne a tartománynak. A Sabin Gherman erdélyi román újságíró nevével fémjelzett proTransilvania alapítvány tevékenysége is ebbe a keretbe illeszkedik bele, de a Kárpátokon túli románság körében nincs jelentős támogatottsága. A román soviniszta erők ellenzik Erdély vagy a Székelyföld mindenfajta autonómiáját. A Vatra Romaneasca nevű szélsőséges, soviniszta román szervezet, amelyben sok volt kommunista párttisztviselő és Securitate tiszt tevékenykedik, 1990. márciusban kirobbantotta az ún. "fekete március" eseményeit, melyek során halálos áldozatokkal is járó etnikai zavargásokra is sor került.

[LAP TETEJÉRE]

Híres erdélyiek

 

[LAP TETEJÉRE]

Gyula (10 – 11. sz.)

Törzsfő. Az idősebb Gyula fia, Sarolt bátyja, a 10. sz. második felében a Maros mentén Erdélybe települő törzs vezére. Annak ellenére, hogy apja 950 körül megkeresztelkedett és Sarolt is keresztény volt, Gyula pogány maradt. Ajtony leverése után I. Istvánnal ellentétbe kerülve, Lengyelországba menekült. Két Magyarországon élő fiát, Bolyát és Bohnyát Péter király végeztette ki 1046-ban.

[LAP TETEJÉRE]

Kán László (? – 1315. augusztus előtt)

Főúr, 1295–1315 között Erdély vajdája, ahol a királytól független tartományúri hatalmat hozott létre.
III. András a szintén veszedelmes mértékű hatalomkoncentrációt kialakító Borsa Loránd leverése után tette meg vajdává, de vele sem járt jobban. A vajda, aki egyúttal Szolnok vármegye ispánja is volt, kisajátította a bányavárosokat, magát pedig a székelyek és szászok ispánjává is megtette, és magának szedett be minden regálét. Valóságos kiskirályként viselkedett: még a váradi püspökválasztásba is beleszólt, és keresztülvitte, hogy 1307-ben saját jelöltjét, a dominikánus Benedeket válassza meg két év huzavona után a káptalan. Az Árpád-ház kihalása után felesége, egy német hercegnő révén rokona, Ottó igényét támogatta a trónra, és feleségül ajánlotta neki a lányát, akit végül inkább az erősebb szövetségesnek tűnő II. Uros szerbiai uralkodóhoz adott. Az Erdélybe házasság reményében érkező Ottót elfogatta, elismerte Károly Róbert királyságát, majd szabadon engedte a bajor herceget – a Szent Korona azonban nála maradt. Károlynak szüksége volt az ereklyére ahhoz, hogy legitim király lehessen, de a vajda a királyválasztó gyűlésen sem jelent meg, nemhogy átadta volna a koronát. Gentile pápai legátus tárgyalásokat kezdeményezett Kánnal, de az csak azután volt hajlandó lemondani a koronáról, hogy a legátus 1309-ben kiátkozta. A megbékélés jeleként a megkoronázott király már 1310-ben ellátogatott Erdélybe, ami azonban László birtokában maradt – a vajda nem engedett királyi őrséget a váraiba, és 1315-ben a helyére kinevezett Pok nembeli Miklóst is kiszorította tartományaiból. A királyi csapatok csak halála után, 1316-ban lettek Erdély urai a dévai ütközet után, de Kán László fiai az 1320-as évekig lázongtak, komoly gondot okozva Debreceni Dózsa (1318 – 1321) és Szécsényi Tamás (1321 – 1333) vajdáknak.

[LAP TETEJÉRE]

Hunyadi János

A feltehetően kun származású Vajk, havaselvi bojár és Morsinai Erzsébet elsőszülött fia 1407-ben született. Katonai pályafutását Ozorai Piponál , majd Csáki István, 1427 előtt pedig Lazarevics István szerb despota apródja volt. 1427 után Újlaki László macsói bán, később Csupor Demeter bandériumában szolgált, 1430-ban Zsigmond király szolgálatba lépett, elkísérte őt Itáliába és 1431–33 között Milánóban Visconti Fülöpnél maradt. 1433-ban újra Zsigmondhoz csatlakozott, elkísérte Bázelbe, majd 1437-ben Csehországba. 1437-ig kora legjobb zsoldosvezéreinél tanult, megismerte az akkor legkorszerűbb (olasz és huszita) harceljárásokat, bőséges tapasztalatokat szerzett a török harcmodorról. 1439-től szörényi bán, majd 1441-től erdélyi vajda és temesi bán lett. Albert király halála után Ulászló lengyel király megválasztásáért szállt síkra, 1440-ben az Erzsébet-párti Garai László seregét verte szét Szekszárdnál. Ulászlónak bizalmas tanácsadója lett, s uralma elején Újlaki Miklóssal együtt a török határ védelmét látta el. 1442-ben egymás után két ragyogó győzelmet aratott. Az Erdélybe betörő Mezid bégtől ugyan Marosszentimrénél március 18-án vereséget szenvedett, de hirtelen összegyűjtött felkelőkkel hét nap múlva szétverte annak seregét. A török harcosok elsőrendű feladatul kapták Hunyadi elfogását vagy megölését, amitől csak alvezére, Kamonyai Simon önfeláldozása mentette meg, aki ura páncélját öltötte magára. Néhány hónappal később a Havasalföldön a Mezid megbosszulására küldött török sereget semmisítette meg. 1443 nyarán Ulászló király részvételével Hunyadi vezette az ún. balkáni hadjáratot, a királyi sereg előtt járó válogatott nehéz lovasokból álló csapatával több ütközetben verte meg a vele szemben álló törököket. A hadjáratot a tél miatt félbe kellett szakítani, de a sorozatos győzelmek azt a reményt keltették, hogy a törököt ki lehet verni Európából. Háborút sürgetett a balkáni hadjárat után is, s Ulászló ügyetlen diplomáciai manőverei után a hadjárat az olasz városok flottájának árulása, az 1444. november 10-ei várnai csata pedig főképpen a király meggondolatlansága folytán lett vereség. A csatában az uralkodó elesett, Hunyadi megmenekült, de Vlád Tepes román vajda elfogta és csak Hédervári Lőrinc nádor háborús fenyegetésére bocsátotta szabadon. 1445-ben Hunyadit a hét főkapitány egyikévé és az országos tanács tagjává, 1446. június 5-én pedig Magyarország kormányzójává választották. Két év múlva hercegi címet is kap, de ezzel sohasem élt. 1448-ban, győzelmi sorozata után, a Brankovics György árulása következtében elvesztett rigómezei ütközetben (október 18-19.) kétszer is fogságba került, ahonnan csak megalázó feltételek árán bocsátották szabadon. Hazatérve Hunyadi az ország erőinek egyesítését és a központi hatalom megerősítését tűzte ki célul, ebben a törekvésében Vitéz János volt segítőtársa. 1450-ben a császárral kötött egyezményben Hunyadi kénytelen elismerni V. László trónigényét. 1453-ben az országgyűlésen lemondott kormányzói tisztjéről, de országos főkapitányi tisztét és temesi ispánságát megtartotta. Szolgálatai elismeréseképpen a király Beszterce örökös főispánjává, grójává tette. Hunyadi 1454-ben Krusevácnál Feriz bég seregét verte tönkre, s javaslatot tett egy százezer harcosból álló sereg szervezésére és a török Európából való kiűzésére, de nem nyert támogatókra. 1456. július 21- 22-én Hunyadi és Kapisztrán János keresztesei fényes győzelmet arattak a Nándorfehérvárt ostromló török sereg felett. Hunyadi nem sokkal élte túl fényes győzelmét, a táborában kitört pestisjárvány áldozata lett és augusztus 11-én Zimonyban meghalt.

[LAP TETEJÉRE]

Báthory István

(Szilágysomlyó, 1533. szeptember 27.–Grodno, 1586. december 12.) erdélyi fejedelem (1571–1586), Lengyelország királya (1576–1586). 1533-ban született. Ifjú éveit I. Ferdinánd udvarában töltötte, majd a páduai egyetem hallgatója volt. Katolikus vallású. 1563-ban és 1565-ben követként járt Bécsben, és János Zsigmond érdekeit védte. Utolsó bécsi tartózkodása idején börtönbe került, ahonnan két év múlva szabadult. A rendek 1571. május 25-én választották erdélyi fejedelemnek. 1575-ben, II. Zsigmond lengyel király (Zsigmond Ágost) halálakor a lengyel rendek királyukká választották. Lengyel királysága idején, Erdély kormányzását kancellárián keresztül gyakorolta. Később, 1575-ben bátyját, Báthory Kristófot erdélyi vajdának nevezte ki. Istvánnak nagy tervei voltak: vezére akart lenni egy diadalmas keresztes háborúnak, Nagy Lajos, Mátyás örökébe akart lépni. Igyekezett előkészíteni ezt a nagy vállalkozást, 1582-ben nagy tervet dolgozott ki, melyet elküldött XIII. Gergely pápának, és késznek nyilatkozott megkezdeni a háborút, ha a Szentszék segíti. Rettegett Iván halála után az volt a szándéka, hogy előbb Moszkvát foglalja el, úgy indul Konstantinápolynak. A pápától azonban csak ígéreteket kapott, s a lengyel országgyűlés is visszariadt a kívánt vér- és pénzáldozattól. Possevinót, akit lelkesített Báthory nagysága, visszahívta, száműzte a jezsuita rend generálisa. A király nem is élte túl sokkal e csalódást, rövid betegség után meghalt (1586. december 12-én, illetve más források szerint 13-án).

[LAP TETEJÉRE]

Szapolyai (Zápolya) János

1487-ben született Szepesváron, apja, a kisnemesi származású  Szapolyai István (1492-99 között Magyarország nádora), anyja Hedvig tescheni hercegnő. Gyermekéveiről szinte semmit nem tudunk, az első használható adat 1505-ből való, amikor is a rákosi országgyűlés kimondta, hogy az uralkodó dinasztia kihaltával a köznemesség idegen nemzethez tartozó királyt nem választ meg. Ekkor lett a „nemzeti párt” trónjelöltje a fiatal Szapolyai. A döntés előzménye, hogy az édesanya, Hedvig  ajánlatot tett a súlyosan beteg Ulászló királynak, miszerint  egyetlen leányát, Annát fiával jegyezze el. Ulászló az ajánlatot elutasította, s a Miksával 1491-ben kötött örökösödési szerződéshez ragaszkodott. Erre volt válasz az 1505-iki rákosi végzés a nemzeti királyság érdekében. Miksa válasza nem maradt el: serege élén Magyarországra érkezett, a védelemmel Szapolyai lett megbízva, de békés kiegyezés vetett véget a hadjáratnak.  1510-ben Szapolyai újra megkérte a király lányának kezét, ám ezúttal is elutasításra talált. Az uralkodó  számára egyre terhesebb lett Szapolyai növekvő befolyása, ezért – hogy távol tartsa az udvartól - 1511-ben erdélyi vajdává nevezte ki. Két évvel később Zápolya vezette azt a megtorló hadjáratot, amely az országba betörő törökök ellen indult. A sikeres hadjárat után az egyre magabiztosabb vajda Budára indult, hogy ismét megkérje a király lányának kezét. Hogy szándékainak nyomatékot adjon, ezer lovas bandériummal érkezett, ám ezúttal is elutasításra talált. 1514-ben őt bízták meg a Dózsa György által vezetett parasztfelkelés leverésével. A végső győzelmet Temesvár mellett aratta a királyi sereg, Dózsát és alvezéreit szörnyű kínzások közepette kivégeztette. A parasztfelkelés sikeres leverése egyfelől tovább növelte népszerűségét, másrészt megosztotta a magyar nemességet. Ulászló halála után Szapolyai-párti köznemesség azt követelte a rákosi országgyűléstől (1616), hogy a kiskorú Lajos király mellé kormányzóul Szapolyait nevezzék ki. Az udvari ezt alig tudta megakadályozni, s csak a budai várból a felsorakozó nemesség elleni intézett ágyúlövésekkel fékezte meg a kitörő szenvedélyeket. Szapolyai kárpótlásul Perényi Imre nádor mellett megkapta a koronaőri tisztséget, a nemzet közvéleménye azonban Perényi halála után már a nádori méltóságba kívánta helyezni. Az udvar azonban egy lépéssel előbb járt, így 1519-ben az országtanács többsége Báthory Istvánt tette meg nádorrá. Ez a lépés tovább élezte az amúgy is feszült belső viszonyokat, és a pártoskodásnak most már az ország látta kárát. 1521-ben a törökök elfoglalták Nándorfehérvárt, a források szerint a gyűlölködő Báthory felmentő seregének késlekedése okozta Magyarország déli kapujának elestét. A feszültségek feloldására 1522-ben az országgyűlés két főkapitány kinevezését határozta el, de az udvar csak Báthoryt nevezte ki, Szapolyait mellőzte.  1524-ben Újlaki Lőrinc herceg gazdag öröksége adott a viszálynak újabb táptalajt: a király tanácsosai magakadályozták  Szapolyai szerződésben rögzített igényét az örökségre, aki ettől kezdve még inkább bosszút forralt. 1524-ben a hatvani és rákosi országgyűléseken már ő a vezetője a kormányzó főurak, elsősorban a nádor ellen irányuló koalíciónak. A következő évben a feltüzelt hangulatú hatvani országgyűlés megfosztotta méltóságuktól a király tanácsosait, nádorrá választotta Verbőczy Istvánt és Szapolyainak ítélte meg az Újlaki-örökséget. A megbuktatott főurak szövetkeztek a Szapolyai-párt ellen, és az 1526-os rákosi országgyűlésen felül is kerekedtek rajtuk, letéve Verbőczyt a nádori méltóságból. Ilyen megosztottság közepette érte az országot Szulejmán támadása és a mohácsi csata, mely a királyi seregek (és az udvari párt) totális vereségét hozta. Máig vita tárgya, hogy Szapolyai serege miért nem érkezett meg időben a mohácsi harctérre, némelyek egymásnak ellentmondó királyi utasításokkal magyarázzák, mások szerint Zápolya feltett szándéka volt „lekésni” a csatát, hogy ily módon álljon bosszút az udvar pártján. A törökök kivonulása után Szapolyai Tokajra hívott össze gyűlést, ahol a felső-magyarországi, tiszántúli és erdélyi rendek megegyeztek királlyá választásáról. November 10-én történt a királyválasztás Fehérváron, egy napra rá Podmaniczky István nyitrai püspök a Szent Koronával megkoronázta Szapolyait. Az ellenpárt Pozsonyban Habsburg Ferdinándot választotta királlyá. A horvátok 1527. január 1-én Ferdinándot, Szlavónia  január 6-án Szapolyait választotta meg. Ferdinándot bátyja, V. Károly német-római  császár, János királyt a Habsburgok halálos ellensége, Ferenc francia király támogatta. Az ellenkirályok harca 1527 nyarán tört ki. Ferdinánd hadai komolyabb ellenállás nélkül haladtak Budára, ahonnan János király Hatvan, Eger felé vonult vissza. Tokajnál ütköztek meg szeptember 27-én, a csata Ferdinánd győzelmét hozta, akit  a székesfehérvári gyűlésen megkoronáztak. 1528. március 20-án Szapolyai – Erdélyben toborzott seregével – megkísérelte legyőzni Ferdinándot, s miután kudarcot vallott, Lengyelországba, Tarnowba menekült, ahol széles körű diplomáciai akciót indított a királyság visszaszerzésére. Követeket küldött Szulejmánhoz, akivel megegyeztek, hogy miután Szapolyai Lengyelországban gyűjtött seregével Ferdinánd ellen vonul, számíthat a török sereg segítségére. 1529 nyarán Mohácsnál találkozott a két szövetséges haderő, ahonnan Buda ellen vonultak. Rövid küzdelem után Ferdinánd feladta a várat, a szultán pedig visszahelyezte Jánost a magyar trónra. A megosztottságnak azonban nem lett vége, hiszen Nyugat-Magyarország Ferdinándot támogatta a török ellenében, míg az ország keleti fele a török szövetségtől remélte János király végső győzelmét. A konfliktust az 1538-as váradi béke volt hivatott rendezni, melyben a felek rögzítették, hogy kölcsönösen elismerik egymást az ország uralkodójának, de Szapolyai halála után a trón Ferdinándra száll. A titkos megállapodás kiváltotta a szultán haragját, akit János utóbb kiengesztelt, sőt, a békefeltételek be nem tartása miatt a váradi megállapodást is felmondta. Halála előtt úgy rendelkezett, hogy a trónt fia, János Zsigmond örökölje a szultán gyámsága alatt. Az utolsó nemzeti uralkodó 1540. július 17-én halt meg Szászsebesen.

[LAP TETEJÉRE]

Martinuzzi (Fráter) György

Horvát származású kisnemesi családban született 1482-ben, eredeti neve Utieşenič, a Martinuzzi nevet anyja után kapta. Corvin János udvarában nevelkedett, majd 1504-ben Szapolyai István nádor özvegyéhez került apródként. Innen Szapolyai János erdélyi vajda (később király) szolgálatába állt katonának, majd a pálos rendbe lépett. Előbb a lengyelországi csensztochovai zárda főnöke, majd sajóládi perjel lett. 1528-ban az I. Ferdinánd hadai elől Lengyelországba szorult János király szolgálatába vonta, s főleg diplomáciai feladatokkal bízta meg. Rövidesen János legbizalmasabb tanácsosa lett, 1534-től ő a váradi püspök. Céljának tekintette a két részre szakadt ország egyesítését, ezért tevékenyen részt vett a váradi béke előkészítésében, lényegében ő javasolta Szapolyainak, hogy a Habsburgokra hagyja a magyar trónt. Később változtatott álláspontján, s miután 1540-ben a csecsemő János Zsigmond gyámja lett, az országgyűléssel királlyá is választatta. 1541-ben  már – kormányzóképes trónörökös híján – ő intézte az országos ügyeket, s az egyezkedésre hajló özvegy Izabella királyné ellenében megvédte Ferdinándtól Buda várát. Még ebben az évben a törökök csellel elfoglalták Budát, s ez az esemény arra kényszerítette, hogy feladja korábbi álláspontját, és megegyezzen Ferdinánddal. A december 29-iki gyalui egyezményben a váradi békében foglaltak végrehajtásában állapodtak meg, Ferdinándnak azonban még nem volt ütőképes hadserege. Kelet-Magyarország, illetve Erdély megszervezését Fráter György előbb kincstartói, majd helytartói minőségben kezdte meg, megteremtve ezzel az Erdélyi Fejedelemség alapjait. 1551-ben Izabellát és fiát lemondatva, országukat átadta Ferdinánd megbízottainak. Jutalmul Ferdinánd kinevezte erdélyi vajdává, esztergomi érsekké és a pápánál bíborosi kinevezést eszközölt ki számára. Ferdinánd hadai azonban nem bizonyultak elegendőnek a török támadás kivédésére. Fráter, hogy időt nyerjen, tárgyalásokat kezdett a délvidéki pasákkal, mire a benne árulót sejtő császári parancsnok, Castaldo a barát alvinci kastélyában 1551. december 17-én meggyilkoltatta.

[LAP TETEJÉRE]

János Zsigmond

(Buda, 1540. július 7. – Gyulafehérvár, 1571. március 10.) 1540-től választott magyar király, Erdély első fejedelme (1559–1571). Magyar királyként – mivel koronázása nem történt meg – bizonytalan jogállással, II. János néven uralkodott. Szapolyai János magyar királynak és I. Zsigmond lengyel király leányának, Jagelló Izabellának a fia. Még születési évében, 1540-ben, a rákosi országgyűlés II. János néven magyar királlyá választotta, de nem koronázták meg. Hatalma a keleti országrészre terjedt ki.
1541. május 25-én a török szultán Erdélyt a "fiának fogadott" János Zsigmondnak adta. Helyette a hatalmat 1551-ig Martinuzzi Fráter György, ezt követően 1559-ben bekövetkezett haláláig Izabella gyakorolta. János Zsigmond igen művelt ember volt, nyolc nyelven olvasott és beszélt, szenvedélyes könyvbarát volt, támogatta Bakfark Bálint erdélyi tartózkodását, és zenekedvelő lévén őmaga is jól játszott lanton, orgonán. János Zsigmond katolikusként nevelkedett. Udvari orvosa, Blandrata György hatására előbb a lutheránus, majd a református hitre tért. Érett korában nagy hatással volt rá Dávid Ferenc, akinek hatására végül unitáriusként halt meg. Történelmi tette, hogy megszüntette a hivatalos államvallást és vallásszabadságot hirdetett. Az 1568-ban összeült tordai országgyűlés kimondta a vallásszabadságot, a templomok közös használatát. Ekként teljesedett ki a reformáció Erdélyben és kialakult a "négy bevett vallás" rendszere. 1562-ben vérbe fojtotta a katolikus székelyek Habsburg-párti lázadását. 1566-ban I. Szulejmán szultántól ún. szövetség-levelet szerzett, amely tartalmazta Erdély számára a szabad fejedelemválasztás jogát. János Zsigmond az 1570-es speyeri egyezményben lemondott választott királyi címéről, és elsőként használta az erdélyi fejedelem címet. E szerződés alapján alakult ki a Partium. Jelentősége, hogy Erdély számára kijelölte az utódai által is járható külpolitikai irányt: Erdély akkor élhet békességben, ha egyrészt a német, másrészt a török barátságát is bírja. Az ő uralkodása idején alakult ki a fejedelmi hatáskör, s a fejedelemség sajátos intézményei is ezalatt születtek meg. Uralkodása alatt a törvényhozás nyelve a magyar lett. János Zsigmond 1571. március 10-én, a speyeri egyezmény ratifikálása után négy nappal hunyt el. Ravatalánál Dávid Ferenc búcsúztatta a dévai várban. Halálával egyben a Szapolyai-család is kihalt.

[LAP TETEJÉRE]

Báthory Zsigmond

(Nagyvárad, 1572.–Libochovice, 1613. március 27.) erdélyi fejedelem, Báthory Kristóf és Bocskai Erzsébet fia. Katolikus vallású. A kolozsvári országgyűlés 1581 májusában kiskorúként erdélyi fejedelemmé választotta. Ezt a hatalmát csak 1588-tól gyakorolhatta, amikor a medgyesi országgyűlés a 16 éves fejedelmet nagykorúsította. Báthory Kristóf ugyanezen az országgyűlésen kitiltotta a jezsuitákat Erdélyből. 1593-ban, III. Murád szultán, felrúgva a drinápolyi békét, hadat üzent a Habsburgoknak, és ezzel elkezdődött a 15 éves háború. Báthory Zsigmondot a szultán felszólította a török sereghez való csatlakozásra. Zsigmond a Szent Ligához való csatlakozás mellett döntött (titkos tanácsadója, a spanyol jezsuita Carillo tanácsára), amit a rendek nem fogadtak el. Emiatt lemondott a fejedelemségről unokatestvére, Báthory Boldizsár javára. Amikor nagybátyja, Bocskai István váradi kapitány a támogatásáról biztosította, visszavette a fejedelemséget, kivégeztette a török párti vezetőket (Kendi Sándort, Kovacsóczy Farkast és Báthory Boldizsárt). 1595-ben Rudolf császárral szövetséget kötött, és birodalmi hercegi címet kapott. Feleségül vette Habsburg Károly főherceg leányát, Mária Krisztiernát. Hatalmát kiterjesztette a két román fejedelemségre, 25 000 székely segítségével (akiknek oklevélben ígért szabadságot). Ezek után, 1595. október 28-án legyőzte Gyurgyevónál a török seregeket. Sajnos, az erdélyi országgyűlés viszavonta a közszékelyeknek megígért szabadságot, akiknek lázadását („véres farsang”) Bocskai István verte le. 1596-ban a háború menete megfordult, október 26-án vereséget szenvedtek közös hadaik a töröktől Mezőkeresztesnél. A katonai és magánéleti kudarcai miatt másodszor is lemondott, és Oppeln és Ratibor hercegségek ellenében Prágába távozva Erdélyt átadta a feleségének. 1598-ban váratlanul visszatért és elfoglalta Erdély fejedelmi trónját, majd egy év múlva Medgyesen Báthory András bíboros unokabátyja javára lemondott, de ennek halála után Kolozsváron 1601-ben ismét fejedelemmé választatta magát. Miután Goroszlónál a császári csapatoktól (Basta és Mihai) vereséget szenvedett, Moldvába menekült, hadvezére Székely Mózes pedig a törökökhöz. Basta megölette Mihály vajdát. 1602-ben miután hívei Tövisnél ismételten vereséget szenvedtek Basta hadaitól, negyedszer és végleg lemondott a fejedelmi címről és Csehországba távozott.
1613. március 27-én hunyt el a Prága közelében fekvő Libochovicében.

[LAP TETEJÉRE]

Vitéz Mihály

Eredetileg románul Mihai Viteazul (1558. – Aranyosgyéres, 1601. augusztus 9.), Mehedinţi bánja, fejedelmi asztalnok és Craiova bánja, Havasalföld, Moldva és Erdély fejedelme. Vitéz Mihály a legtöbb forrás szerint 1558-ban született, egyesek szerint Pătraşcu cel Bun fejedelem házasságon kívüli gyermeke volt, mások szerint Pârvu Buzescué. A Buzeşti testvérek apja; édesanyja Teodora Cantacuzino, a Cantacuzino dinasztia sarja, Iane Cantacuzino testvére. A Porta 1593-ban nevezte ki Havasalföld fejedelmévé. Azonnal megkezdte a tájékozódást nyugat felé és csatlakozott a törökellenes keresztény koalícióhoz. 1595-ben Sinan nagyvezír büntető hadjáratot indított ellene és elfoglalta Bukarest városát, de Gyurgyevó mellett az erdélyi csapatok Bocskai István vezetésével seregét tönkreverték. Mihály folytatta a harcot, de Báthory Zsigmond lemondása után szorult helyzetbe került. Délről a török, északról a lengyel párti moldvai vajda és Báthory András erdélyi fejedelem szorongatták. A Habsburgokat támogató Mihály számára az egyetlen kiút Erdély megtámadása volt. Miután követeket küldött Moszkvába, hogy szükség esetén a cárnál kapjon menedéket, 1598 őszén megindította hadait. Hamis kiváltságlevelet adott ki, mellyel a székelyeket és Brassó polgárait maga mellé állította. A Nagyszeben melletti Sellenberk határában, háromnapos csatában megütközött Andrással, de az ütközet kimenetele bizonytalan volt. Báthory azonban vereségként értékelte a csatát és Moldva felé futott, de a határ közelében a ráuszított székelyek megölték. Mihály elfoglalta Erdélyt, de katonáit nem tudta fékentartani. Mindennaposak lettek a rablások, erőszakoskodások. A következő évben Moldvát is megszerezte kiűzve onnan a lengyeleket, de a kozák hadaktól vereséget szenvedett és Lengyelország elleni hadjáratának tervét fel kellett adnia. Ezután azonban az anarchiát megelégelő rendek Giorgio Basta kassai főkapitányt hívták be ellene. A Maros menti Miriszló mellett Mihály vereséget szenvedett, majd egy hónap múlva Báthory Zsigmond Moldvát, a lengyelek pedig Havasalföldet vették el tőle. Prágába menekült és itt ismét megnyerte Rudolf kegyét. A császár visszaküldte Erdélybe, ahol Basta oldalán harcolt Báthory Zsigmond ellen. Győzelmük után azonban a generális fölöslegessé vált szövetségesét vallon zsoldosaival megölette.

[LAP TETEJÉRE]

Székely Mózes

(Lövéte 1550 körül–Brassó 1603. július 17.) erdélyi fejedelem.
Udvarhelyszéki közrendű székely családból származott. Unitárius vallású volt. Apja Literáti Székely János, felesége Kornis Anna volt. 1580 táján sófalvi kamarás, udvarhelyszéki főkapitány és főkirálybiró volt. Báthory István hadnagyaként érdemeket szerzett. Követte Báthoryt Lengyelországba is, ahol a magyar gyalogság parancsnokaként végigharcolta a király orosz hadjáratát. Báthory Zsigmondtól nemesi címet és földadományt kapott. Báthory Andrásnak, majd Mihai vajdának lett fővezére. 1601-ben szembefordult a vajda és Basta tábornagy rémuralmával; előbb Báthory Zsigmondot igyekezett a trónra visszahozni, majd a goroszlói csata után maga állt a császárellenes párt élére. Ekkor vette fel a fejedelem címet is. 1603-ban török segítséggel tört Erdélybe és kiverte a császári seregeket, azonban még ebben az évben Brassó mellett (július 17-én) elesett a Basta seregei ellen vívott csatában. Levágott fejét Radu havasalföldi vajdának vitték, testét Michael Weiss brassói bíró titokban temette el saját kertjében.

[LAP TETEJÉRE]

Bocskai István

1557. január 1-jén született Kolozsváron, középbirtokos családban. Apja Bocskai György, anyja Sulyok Krisztina. Fiatal korában a bécsi udvarban volt apród, majd visszatérve Erdélybe, 1592-től váradi kapitány és a törökellenes párt egyik vezéralakja lett. Unokaöccse, Báthori Zsigmond fejedelem nevében 1595-ben ő kötötte meg a török elleni szövetséget I. Rudolf császárral, ahogy a törökkel való szakítást ellenző politikai párt megtörésében is ő volt a fejedelem fő támasza. 1595-ben fővezérlete alatt az erdélyi és havasalföldi haderő Giurgiunál nagy győzelmet aratott a török sereg felett. Az ígért császári segítség azonban elmaradt, Erdély pedig egymaga a török erejének nem tudott ellenállni. Báthori lemondott, a fejedelemség területe csatatérré vált és szinte teljesen elpusztult. Amikor Bocskai 1602-ben tiltakozott Basta tábornok rémuralma ellen, Prágába internálták és csak két év múlva engedték haza. A Habsburg uralomból kiábrándulva bihari birtokaira húzódott vissza. A török területre menekült bujdosók nevében Bethlen Gábor arra biztatta, hogy álljon egy Habsburg-ellenes felkelés élére, s ehhez a török szövetségét helyezte kilátásba. Levelezésük a kassai főkapitány, Belgiojoso kezébe került, aki már régóta leste az alkalmat, hogy lecsapjon rá és birtokait elkobozza. A végső veszélyben Bocskai megnyerte a hajdúkat, akik 1604. október 15-én Álmosd és Diószeg között szétszórták a császári sereget. Bocskai a hajdúk és a hozzájuk csatlakozó jobbágyok élén indította meg az idegen uralom elleni szabadságharcot. Hamarosan, csatlakozott hozzá az idegen zsoldosok garázdálkodása és az erőszakos ellenreformáció miatt lázongó városi polgárság, köznemesség, sőt a főnemesség jelentős része is. 1605 végére Magyarországnak a török hódoltságon kívüli része és Erdély a felkelők birtokában volt, miközben Bocskait 1605. februárjában a medgyesi országgyűlés Erdély, 1605. áprilisában a szerencsi országgyűlés Magyarország fejedelmévé választotta. I. Rudolf végül tárgyalásokra kényszerült. Bocskai is békére hajlott, egyrészt azért, mert a szabadságharc eredményeit veszélyeztette a felkelők táborán belül a hajdúk és a nemesek egyre élesedő ellentéte, másrészt pedig azért, mert nem akarta magát a török karjába vetni, ami pedig elkerülhetetlen lett volna, ha szakít a Habsburgokkal. A Porta a segítség ürügyén további területeket akart elfoglalni. Az 1606 végén megkötött bécsi béke biztosította a magyar rendi jogokat és a vallásszabadságot, s a hét tiszai vármegyét a fejedelem Erdélyhez csatolta. Az ugyanebben az évben megkötött, Bocskai által közvetített zsitvatoroki béke a tizenöt éves török háborúnak is véget vetett. A szabadságharc győzelmeinek kivívóit, a hajdúk zömét Bocskai kiemelte a földesúri fennhatóság alól és közösségi kiváltságokkal, katonáskodási kötelezettséggel a hajdúvárosokban telepítette le, ahogy a székelységnek is biztosította korábbi kiváltságait. Végrendeletében a független Erdély fenntartását kötötte utódai lelkére, amelyik kedvezőbb külpolitikai körülmények közt majd megvalósíthatja a szultán és a császár birodalma közt az ország egységét és a nemzeti királyságot. A fejedelem 1606. december 29-én halt meg Kassán.

[LAP TETEJÉRE]

Bethlen Gábor

1580. november 15-én született Marosillyén. Apja Bethlen Farkas, Báthory Zsigmond híve, anyja Lázár Fruzsina. Nagybátyjánál, Lázár Andrásnál, majd 1602-től Báthory Zsigmond udvarában nevelkedett. Már 15 éves korában katonai pályára lépett. Miután Székely Mózes oldalán részt vett a Giorgio Basta elleni tövisi csatában, török földre bujdosott. 1603 júliusában Székely Mózes seregében részt vett a Brassó melletti csatában, s utána újra török földre távozott. Katonai és diplomáciai tehetsége korán kitűnt: a kibontakozást kezdettől fogva a török szövetségében, a Habsburgok ellenében kereste. 1604-ben meggyőzte Bocskai Istvánt, hogy álljon a Habsburg-ellenes felkelés élére, sőt, ő szerezte meg a Porta jóváhagyását Bocskai fejedelemségéhez is. 1607-től Báthory Gábor tanácsadója volt, ezért Rákóczi Zsigmond letartóztatta. Báthory Gábor fejedelemsége idején Hunyad megye főispánja, tanácsos, az udvari hadak kapitánya volt. Báthory sikertelen havasalföldi hadjárata után Bethlen először Dévára, majd török földre menekült. 1613. október 23-án a kolozsvári országgyűlés fejedelemmé választotta. Fejedelemsége önállóságát biztosította II. Mátyással szemben, de a Porta ellenében is, amelyet 1616-ban Lippa várának átadásával maga mellé állított. Központosított nemzeti államszervezet kiépítésére törekedett. Az ipar és a kereskedelem előmozdítására merkantilista jellegű gazdaságpolitikát kezdeményezett s országába külföldi iparosokat telepített. Gyulafehérvári udvarát politikai és művelődési központtá fejlesztette, ugyanitt főiskolát is alapított. Támogatta a magyar diákok külföldi tanulmányait, főleg a polgári fejlődés élén járó Hollandiában és Angliában. Korszerű hadsereget szervezett nagyrészt zsoldosokból, továbbá szabad hajdúkból és székelyekből. Mátyás király óta ez volt az első állandó magyar hadsereg. A harmincéves háború kitörése alkalmat adott arra, hogy megindítsa a harcot a Habsburgok ellen. 1619-ben, szövetkezve a cseh protestáns rendekkel, elfoglalta a királyi Magyarországot. 1620-ban részt vett Bécs sikertelen ostromában a pfalzi választófejedelem, V. Frigyes cseh király oldalán. 1620. október 23-án a besztercebányai országgyűlés magyar királlyá választotta, ám a nikolsburgi békében 1621. január 6-án lemondott választott királyi címéről, cserébe római szent birodalmi fejedelmi címet kapott, valamint hét felvidéki vármegyét és Oppeln-Ratibor sziléziai birtokokat. Második hadjárata az 1624. május 8-i bécsi békével ért véget, ekkor lemondott a sziléziai birtokairól. Ezután kísérletet tett a bécsi udvarhoz való közeledésre, török elleni szövetséget ajánlott II. Ferdinándnak, ha kezébe adják az ország kormányzását és Habsburg főhercegnőt kap feleségül (első felesége 1622-ben meghalt). Ajánlatát azonban elutasították. Miután az ország békés egyesítése ezzel meghiúsult, széles Habsburg-ellenes nemzetközi koalíciót próbált létrehozni a nyugat-európai országok és a kelet-európai népek között. A protestáns hatalmakkal létesített kapcsolatainak megszilárdítására 1626. márc. 1-én feleségül vette a brandenburgi választófejedelem leányát, Katalint (Brandenburgi Katalin) és 1626-ban belépett a protestáns hatalmak westminsteri szövetségébe. Ugyanebben az évben Ferdinánd elleni hadjáratában kiszorította Magyarországról Wallenstein seregét, de a külföldi segítség elmaradása miatt meg kellett kötnie a pozsonyi békét, amely lényegében a korábbi békekötéseket erősítette meg. További terveinek megvalósítását, amelyek svéd és orosz szövetségben a lengyel korona megszerzésére irányultak, halála akadályozta meg. Bethlen Gábor uralkodása alatt Erdély aranykorát élte. Nevéhez 12 iskola alapítása fűződik. 1622-ben az országgyűlés kimondta az akadémia felállítását: előbb Kolozsvárra, a Báthory akadémia helyére, végül Gyulafehérvárra került. Teljes lelkiismereti szabadságot hirdetett. 1621 után anabaptistákat telepített Erdélybe, akik cserép-, vas-, fa-, üvegedényekkel látták el Erdélyt. Néhány görög és több örmény kereskedőnek tette lehetővé a letelepedést Erdélyben. Pártfogásába vette a nem magyar elemeket, és ez a politika hozzájárult az erdélyi etnikai arányok magyarok számára kedvezőtlen fokozatos megváltozásához. Kedvezett a szászoknak, az erdélyi románoknak püspökséget állított, megtiltotta a zsidók megkülönböztetését. A nagyhírű fejedelem 1629. november 15-én halt meg Gyulafehérváron.

[LAP TETEJÉRE]

II. Rákóczi György

(Sárospatak, 1621. január 30–Nagyvárad, 1660. június 7.) erdélyi fejedelem 1648 és 1660 között. I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna fia. Az országgyűlés még apja életében, 1642. február 3-án fejedelemmé választotta. 1644-ben a III. Ferdinánd elleni háború idején Erdély kormányzója. 1648. október 11-én lépett trónra. Felesége, Báthory Zsófia, a Báthory család utolsó sarja révén kerültek a Báthory birtokok a Rákóczi család kezére. Báthory István nyomdokaiba szeretett volna lépni, ezért kezdettől fogva a lengyel korona megszerzésére törekedett. 1649-ben szövetségre lépett a kozákok hetmanjával, Chmielnicki Bogdánnal, majd 1653-ban hűbéri fennhatósága alá vonta Moldvát és Havasalföldet. Az 1655-ben Lengyelország és Svédország közt újabb háború tört ki. A svédek ellen viszont egy hatalmas koalíció jött létre, s hogy X. Károly Gusztáv el ne veszítse a háborút Rákóczi segítségét kérte 1656 végén a prostki-i vereség után, felajánlva neki Dél- és Közép-Lengyelország egy részét, ahol új királyságot alapíthat. Egy évvel ezelőtt a lengyelek is Rákóczihoz fordultak, s ők is felajánlották a koronát, ha Erdély Svédország ellen lép hadba. Az elbizakodott fejedelem, aki túlbecsülte országa erejét azonnal megindította a hadjáratot. A vállalkozáshoz Zrínyi Miklós is nagy reményeket fűzött, mivel Rákóczi (akihez a két román vajdaság is hű volt) akkor az egyesült erdélyi-magyar-lengyel-svéd-román sereggel a törökök ellen fordul és akkor talán a Balkánt is sikerül visszafoglalni. 1657. januárjában nem törődve a Porta tiltakozásával, szövetségben a svédekkel hadat indított János Kázmér lengyel király ellen, kiegészülve a moldvai és havasalföldi csapatokkal. Eleinte minden jól ment: bevette Krakkót, aztán bevonult bevonult Varsóba, de alighogy találkozott a svédekkel, a királyuk magára hagyta őt az országát ért újabb dán támadás miatt. Ennek ellenére Rákóczi még mindig bízott, tovább ment északnak, de a lengyelek Jerzy Lubomirski vezetésével pusztító támadást intéztek Észak-Erdély ellen és Munkács környékét is elpusztították. Rákóczi vereséget szenvedett, a román és kozák csapatok cserben hagyták lengyel földön és az ellenségtől is óriási hadkárpótlás fejében kapta meg a szabad eltávozást. Rövidesen magára hagyta hadait, amit Kemény Jánosra bízott, de a határnál elfogta a tatár kán. Székelyföldet rövidesen a vérszomjas tatár horda irgalmatlanul végigpusztította. A Porta szembefordult a nagyravágyó és engedetlen vazallussal, mire a fenyegetett erdélyi rendek 1657. november 2-án Rákóczi helyett Rhédey Ferencet választották fejedelemmé, Rákóczi azonban kierőszakolta Rhédey lemondását s 1658. január 9-én újra elfoglalta a trónt. A törökök nem ismerték el Rákóczit és a nagyvezér parancsára a rendek 1658. október 11-én Barcsai Ákos személyében új fejedelmet választottak, mire Rákóczi haddal indult trónja visszafoglalására. Barcsai ellen győzedelmeskedett, Szejdi Ahmed, a budai pasa azonban a szászfenesi csatában, 1660. május 22-én szétszórta seregét. II. Rákóczi György vereséget szenvedett a sikertelen lengyelországi hadjáratai miatti török bosszútól. Feljegyezték, hogy a fejedelem hadvezérhez méltóan, bátran harcolt a csatában: 17 törököt vágott le, 5 lovat lőttek ki alóla, 150 testőre közül 20 maradt életben.A csatában kapott fejsebébe halt bele 1660. június 7-én.

[LAP TETEJÉRE]

I. Apafi Mihály

(1632. november 3.–Fogaras, 1690. április 15.) erdélyi fejedelem. Apafi György fiaként született 1632-ben. 1650-ben vette feleségül Bornemissza Annát. 1661-ben került Erdély trónjára a törökök segítségével, miután a nagyszőlősi csatában leverték Kemény János hadait. A szultán hűbéreseként részt vett a törökök több Ausztria elleni hadjáratában, de titokban már 1664-től alkudozott a Habsburgokkal. A Vasváron kötött békeszerződésben azonban a császár elismerte, hogy a Partium és Erdély a szultán vazallus tartománya, a török elállt a fegyveres támadásoktól. Apafi politikusai között találjuk Teleki Mihályt, Bánffy Dénest – aki a katonai ügyekért felelős –, a nagy műveltségű történetírót, Bethlen Jánost és Bethlen Miklós politikus-irodalmárt. Apafi tehetetlen uralkodónak bizonyult, aki helyett többnyire felesége, Bornemissza Anna és Teleki Mihály kancellár intézkedett. 1687-ben I. Lipót elfoglalta Erdélyt, és Apafit behódolásra kényszerítette. Caraffa generális gyakorlatilag teljhatalmat kap Erdély fölött. 1681-ben Erdély-szerte pestisjárvány pusztított. Apafi, miután elveszítette feleségét, 1690. április 15-én halt meg Fogarason (Almakeréken temették el). Élete utolsó éveit búskomorság jellemezte.
Érdekességként említhető, hogy Apafi alatt kezdődött el Erdélyben a dohányzás. Fellendítette az ipart, megjavítatta a görgényi papírmalmot (a könyvnyomtatáshoz szükség volt rá), a vajdahunyadi vashámort, uralkodása alatt újraindult az üveggyártás, a posztószövés. A gyulafehérvári főiskolát Nagyenyedre helyezte át, egyik legkiválóbb tudósa Pápai Páriz Ferenc volt. Udvarát Fogarason és Ebesfalván tartotta.

[LAP TETEJÉRE]

Apáczai Csere János

(Apáca, 1625. jún. 10. – Kolozsvár, 1659. dec. 31.): filozófiai és pedagógiai író, tanár. A m. művelődés, nevelésügy és tudomány egyik kiemelkedő úttörője. Paraszti sorból származott. Szülőfalujában és Kolozsvárt járt iskolába, akadémiai tanulmányait 1642–43 táján Gyulafehérvárt kezdte, Hollandiában folytatta. 1648-ban előbb a franekeri, majd a leideni egyetemre iratkozott. Valószínűleg 1649 tavaszától huzamosabb ideig az utrechti egyetemen tanult. 1651. ápr.-ban az újonnan alapított hardervijki egyetemen teológiai doktori szigorlatot tett, ő lett az új egy. első doktora. 1651-ben feleségül vette egy jómódú utrechti család leányát, Aletta van der Maetot. 1653 nyarán hazatérve a gyulafehérvári kollégium gimn.-i tagozatán kapott tanári állást. Vele a puritanizmusnak immár radikális, az independentizmus hatásait is felmutató irányzata ért el Erdélybe. ~ Hollandiában Descartes filozófiáját tette magáévá. Még Utrechtben írta, részint Alsted, részint azonban Descartes, Comenius, Copernicus, Ramus és mások alapján Magyar Encyclopaedia (1653) c. fő művét; ez az első olyan magyar nyelvű tankönyv, amely a hasznos és szükséges ismereteket tudományos igénnyel, korszerűen rendszerbe foglalta. A mű kétharmad része foglalkozott természettudományokkal, az orvosi ismereteket is összefoglalta, az elsők közt fogadta el nyíltan Copernicus rendszerét. A világ racionális magyarázatának igényét tudományos és pedagógiai reform gondolatával, sőt a jobbágyrendszer bírálatával kapcsolta össze. Gyulafehérvári székfoglalójában (De studio sapientiae, 1653) a kulturális elmaradottságot, az iskolai formalizmust bírálta, majd új oktatási rendszert követelt (Magyar logikátska, 1654; De summa scholarium necessitate, 1656). Egységes iskolarendszert, anyanyelvű népiskolákat, magas színvonalú, világi szakembereket is képző egyetemet tartott szükségesnek, és korlátozni kívánta az egyház gyámkodását az iskolák felett. Az ortodox kálvinista reakció Basire Izsák (a kivégzett I. Károly angol király Erdélybe menekült lelkésze) vezetésével támadást indított ellene, s ezért el kellett hagynia helyét. 1656-ban a kolozsvári iskolához került, de ott is tovább képviselte törekvéseit. Utolsó tervezetében is akadémia, vagyis egyetem felállítását javasolta Barcsay Ákos fejedelemnek. Fiatalon, tüdőbajban végezte be életét.

[LAP TETEJÉRE]

Mikes Kelemen

(Zágon, 1690 augusztusa – Rodostó, Törökország, 1761. október 2.) II. Rákóczi Ferenc kamarása.
Mikes Pál és Torma Éva fia; atyja Thököly Imre pártján levő erdélyi úr volt, akit mint bujdosót hűtlensége miatt a havasalföldi vajda kiadott Heisternek, aki őt Fogarason 1700 körül kivégeztette. Mikes szülei reformátusok voltak, de nevelőapja, Boér Ferenc hatására már gyermekkorában a katolikus hitre tért át, amelynek élete végéig buzgó híve volt. A jezsuiták kolozsvári konviktusában tanult. 1707-ben már II. Rákóczi Ferenc „belső inasa” (apródja) lett, aki két év múlva „bejáróvá” léptette elő.
1711-ben Rákóczi csillaga lehanyatlott, és Mikes puszta szeretetből és megható hűségből elkísérte urát bujdosása útjára. Vele volt Lengyelországban, együtt tette meg vele a tengeri utat Franciaországba, ahol 1713. január 13-tól 1717. szeptember 15-ig időztek, amikor III. Ahmed szultán meghívására Törökországba utaztak. A Párizsban töltött idő elég alkalmat nyújtott neki a francia kultúrával és irodalommal megismerkednie. Törökország partján, Gallipoliban október 10-én kötöttek ki, s ettől fogva a szultán birodalmában várták az európai események alakulásától, a török háborútól, a francia szövetségtől, hogy mint szabadítók visszatérhessenek a hazába. Meg is jelentek a szultán drinápolyi táborában, de a háború kedvezőtlenül folyt a törökökre nézve, s az 1718 nyarán 24 évre kötött passzarovici béke meghozta nekik az első kiábrándulást. Augusztus 24-től szeptember 21-ig Bujukderében, azután pedig Jenikőben szállott meg Rákóczi híveivel, ahonnét ellátogattak Konstantinápolyba; sátoroztak az ázsiai parton is Bekhorban. Végül 1720 tavaszán a porta Rodostót tűzte ki, a Márvány-tenger partján bujdosóink végleges szállásául, ahová április 24-én érkeztek meg.
Itt teltek el Mikes hátralevő évei, 42 esztendő, örök honvágy között. Anyja a 20-as évek elején mindent elkövetett, hogy kieszközölje fia hazatérését; Mikesnek csak folyamodnia kellett volna amnesztiáért, de nem akarta elhagyni az öregedő fejedelmet. Később, mikor Rákóczi már nem élt, III. Károly halála után folyamodott az új királyhoz, Mária Teréziához hazatérhetésért, de sikertelenül. A hontalanság eleinte tűrhetőbb volt; a kolostori rendtartás mellett is, melyet a fejedelem a magyar telepen megkövetelt, eleinte hangosabb volt az élet, míg többen voltak; némi társas életről is lehetett szó, míg asszonyok is voltak a száműzöttek közt, néhány előkelőbb bujdosó felesége. Ekkor szövődött Mikes életének is idillikus regénye Kőszegi Zsuzsi iránt. Vonzalmuk kölcsönös volt, de Bercsényiné halála után (1723) Zsuzsi Bercsényinek nyújtotta kezét, s mikor Bercsényi után özvegyen maradt, 1726-ban Lengyelországba költözött. Vele Mikes életének legderűsebb sugara tűnt el. A bujdosók is egyre gyérültek, és mikor Rákóczi 1735-ben meghalt, Mikes szeretetének a legfőbb tárgyát is elvesztette. Rákóczi József 1738. évi expedíciójában félkedvvel vett részt. Még örült is, hogy a töröknek nem sikerült benyomulnia Magyarországba, hogy a magyarok és erdélyiek nem siettek zászlójuk alá. Mikes 1739. június 5-én hagyta el Csernavodát, és Bukarestbe utazott, ahol a vajda nagy kitüntetéssel fogadta; útját Zay Zsimonddal Foksánig folytatta; szeptember 4-én az oroszok közeledtére visszafelé indult, és 17-én ismét Bukarestbe érkezett; itt lázzal küzdve sínylette át a telet. Majd beleunva a Porta a bujdosókkal való tüntetésbe, visszarendelte őket Rodostóba, ahova 1740. május 26-án elindulva Zayval, június 21-én érkeztek meg. Mikor az 1741. évi hazakéredzkedés nem járt sikerrel, Mikes hívő ember beletörődésével tűrte sorsát. Az unalmát könyvírással, francia vallási és szépirodalmi művek átdolgozásával űzte el. Egymásután temette el bujdosó társait, míg 1758. október 22-től, Zay Zsigmond báró halála után egyedül maradt. E végső években (1759–61) engedélyt kapott, hogy levelet válthasson a családtagjaival, Huszár József báróval, s könyveiből is küldött haza. 1761. október 2-án Rodostóban halt meg, pestisben.

 

[LAP TETEJÉRE]

Bolyai Farkas

(Bólya, 1775. február 9. – Marosvásárhely, 1856. november 20.) magyar matematikus, Bolyai János édesapja. Tanulmányait Nagyenyeden, Kolozsváron, továbbá a göttingeni és jénai egyetemen végezte. Göttingenben került baráti kapcsolatba Gauss-szal, akivel utóbb levélben tartotta a kapcsolatot. 1804-től a marosvásárhelyi kollégium matematikai, fizikai és kémiai tanszékén 47 évig tanított. 1832-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Sokat foglalkozott Euklidész ötödik posztulátumával; többek között bebizonyította, hogy a "három, nem egy egyenesen levő pontok egy körön találhatók" állítás egyenértékű a párhuzamossági axiómával. Foglalkozott drámaírással, rajzolással, zenével is. Az általa feltalált főző- és fűtőkemence abban a korban nagy népszerűségnek örvendett. Bolyai Farkas 1851-ben, 76 évesen megy nyugdíjba. 1852-ben kiadja Kurzer Grundiss (Rövid vázlat) című német nyelvű művét. Ebben összefoglalja főbb matematikai gondolatait és párhuzamot von fia és Lobacsevszkij munkássága között. Ezután sokat foglalkozik az elmúlás gondolatával és tudatosan készül rá. Megírja végrendeletét, amelyben "nyolc X alatt sok x-et írt" öreg professzornak titulálja magát. A temetésén semmi ceremóniát nem kíván, még harangot sem, de hozzáteszi: "az oskola csengettyűje szólhatna".

 

[LAP TETEJÉRE]

Bolyai János

(Kolozsvár, 1802. december 15. – Marosvásárhely, 1860. január 27.) az egyik leghíresebb magyar matematikus volt. Kolozsváron született, Erdélyben az akkori Ausztria-Magyarország területén. 13 éves korában édesapja, Bolyai Farkas segítségével már a matematikai analízisben is otthonosan mozgott.
A bécsi hadmérnöki egyetemen tanult (1818–1822), amelyet kitűnő eredménnyel végzett el. 21 éves korában már hadnagy, 22 évesen főhadnagy és 24 éves korában mérnökkari százados lett. Sokoldalú tehetség volt. Virtuóz hegedűsként és nagyszerű vívóként egyaránt jeleskedett. Több tudománytörténeti forrás is mint híres, sőt hírhedt párbajhőst tartja számon, újabban azonban ezeket nem tartjuk hitelesnek. 1820 és 1823 között dolgozta ki és írta meg korszakalkotó felfedezését: a nemeuklideszi geometriáját, amelyet abszolút, illetve hiperbolikus geometriának neveztek neves kortársai. Ő maga így fogalmazta meg felfedezését, melyet apjának írt egy levelében: „semmiből egy új, más világot teremtettem” (1823). Tudományos felfedezése 1832-ben Appendix címen apja Tentamen-je első kötetének függelékeként jelent meg, melyet francia és német nyelvre fordítottak le.
A szakirodalom Bolyai-Lobacsevszkij-féle geometriának nevezi a párhuzamossági axióma tagadásán alapuló geometriákat. Az orosz Nyikolaj Lobacsevszkij ugyanis Bolyaitól függetlenül jutott ugyanerre a felfedezésre. A róluk sokáig folytatott elsőbbségi vita azonban nemcsak ezért nem dönthető el, hanem mert Bolyai a hiperbolikus geometriánál általánosabb abszolút geometriai vizsgálatokat is folytatott, míg Lobacsevszkij – némileg előbb ugyan, mint Bolyai – pusztán hiperbolikus geometriával foglalkozott.
Bolyai nagy vágya, hogy a kor leghíresebb matematikusának, Gaussnak a tanítványa legyen, sohasem teljesülhetett (Bolyai Farkas levélben kérte erre Gausst, az azonban nem válaszolt). A sors kiszámíthatatlansága folytán pedig éppen Gauss ejtette az első és sohasem gyógyuló sebet a fiatal Bolyai Jánoson. Apja ugyanis neki küldte el – fia kérésére – az Appendixben leírt nagy felfedezését (1831). Gauss nagyon szűkszavú volt a dicsérettel. Ami a legfájóbb volt, azt közölte a levelében, hogy ha megdicsérné Bolyait, akkor önmagát dicsérné, mivel ő is erre a felismerésre jutott, de nem volt bátorsága azt papírra vetni. Gauss fennmaradt feljegyzéseiből nem igazán derül ki, pontosan meddig jutott a téma kidolgozásában, milyen igazságokat sejtett csupán, és melyeket bizonyított.
A komplex számokról írott műve, a Responsio (1837) sem aratott nagy sikert. Ő határozta meg az álprím számokat (341), amelyek főként a 20. században kerültek előtérbe a kriptográfia területén. Kortársai nem értették és nem tudták felbecsülni a zseni igazi nagyságát. Mint a legtöbb géniusz, végtelenül magányos maradt. Megbízatásokat alig kapott (osztrák katonatisztként könyvelték el), pedig mindig készen állott szűkebb pátriáját szolgálni. Erre példa a Maros-gát és -malom megerősítési tervének két nap alatt történt beadása, pedig ezt már betegen végezte el (1850). 1860. január 27-én, Marosvásárhelyen halt meg.

 

[LAP TETEJÉRE]

Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842)

Nyelvtudós, a tibetológia megalapítója. 1784. március 27-én szegénysorsú székely kisnemesi család hatodik gyermekeként megszületett Csoma Sándor. (Egyes források (Szilágyi Ferenc kutatásai) szerint 1787-ben született.) Édesapja Csoma András határőr katona, édesanyja Getse Krisztina. Hat testvéréből három érte meg a felnőttkort: Júlia, Krisztina és Gábor (1788-1850). Április 4-én megkeresztelték. 1790-ben megkezdte tanulmányait az elemi iskolában. 1799-ben édesapjával felgyalogolt Nagyenyedre és beiratkozott a Bethlen Kollégiumba, ahol „szolgadiákként” kezdte meg tanulmányait: kisebb munkákért pénzt keresett, abból fizette tandíját. Már enyedi diákként érlelődött benne a gondolat, hogy fel kell keresse ősei hazáját. 1807-ben befejezte gimnáziumi tanulmányait. 1815-ben befejezte főiskolai tanulmányait. Elindult Németföldre, Bécsben konzultált Ujfalvy Sándorral, majd egy – valószínűleg – heidelbergi tartózkodás után ment Göttingenbe. 1816 – 1818 között a Göttingeni Egyetem angol ösztöndíjas hallgatója volt, Johann Gottfried Eichhorn tanítványaként orientalisztikával foglalkozott. Ekkor már 13 nyelven írt, olvasott. Tanulmányai után hazatért Erdélybe és felvette a kapcsolatot a kolozsvári tudóskörrel, Döbrentei Gáborral, Gyarmathi Sámuellel, Kenderesi Mihállyal. 1819. november 24-én Csoma Sándor Nagyenyedről indult útjára. November 28-án a Vöröstoronyi-szorosnál lépte át szülőföldje határait. Így írt egyik levelében: „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében”. 1820. január 1-jéig Bukarestben tartózkodott, onnan Szófián keresztül ment tovább. Február 7-én Konstantinápolyba ment, ám az ottani pestisjárvány miatt távoznia kellett. Enosz kikötőjében vitorlásra szállt, Alexandriába ment. Egy Schaeffer nevű tiroli kovácsnál kapott szállást. Szándékában állt tanulmányozni az arab nyelvet (Egyiptomban), de a pestisjárvány miatt onnan is távoznia kellett. Március 15-én Ciprus, Bejrút, Tripoli érintésével Latakiába hajózott, majd gyalog folytatta útját. Április 13-án megérkezett Aleppóba (Haleb), ahol egy hónapot időzött. Május 19-én egy karavánnal ázsiai öltözetben eljutott Moszulba, ahonnan a Tigrisen hajón ment Bagdadba. Július 21-én Bagdadban a szlovák Anton Swoboda adott neki szállást, akivel hosszú idő után magyarul is társaloghatott. Másfél hónapot töltött Bagdadban. Swoboda ruhát és pénzt adott neki, hogy folytathassa útját. Október 14-én érkezett Teheránba, ahol négy hónapot töltött és tökéletesítette angol és perzsa nyelvtudását. Megszakadt Magyarországgal való kapcsolata, eltűntnek hitték. Iratait biztonsági okokból Teheránban hagyta és felvette a Szkander bég nevet. 1821. április 18-án érkezett Meshedbe, ahol a háború miatt hat hónapig vesztegelt egy karaván-szálláson. Október 20-án indult Buharába. 1822. január 6-án átvergődött a Hindukus hegyláncain, eljutott Kabulba, ahonnan India felé vándorolt. A Halbar-szorosnál francia tisztekkel találkozott, akikkel Pesavar érintésével eljutott Lahorba, majd Amritszár és Dzsammu érintésével Szrinagarba érkezett. 1822. május 19-én Belső-Ázsia felé indult, áthaladt a 3446 m magas Zodzsi-hágón. Május 23-án Ladakhba érkezett. Június 19-én megérkezett a fővárosba, Lehbe. Innen a további út európai ember számára veszélyes lett volna, így visszaindult Szrinagarba. Július 16-án Kasmír határánál találkozott William Moorcroft angol kormánymegbízottal. Az ő ösztönzésére kezdett el a tibeti nyelvvel és irodalommal foglalkozni annak reményében, hogy az ősi iratok között a magyarok eredetére is talál bizonyítékokat. Visszatért Lehbe, majd Szrinagarba. 1823. július 26-án a zanszkári Zangla kolostorába érkezett, amely a nyingmapa (vörössüvegesek) rendjéhez tartozik. Ottléte alatt több ezer tibeti nyelvű könyvet olvasott át. Elkészült Tibet történetének, földrajzának és irodalmának feldolgozásával, összeállított egy harmincezer szóból álló szójegyzéket, Szangje Puncog (Szangye Püncog), majd Kunga Csöleg láma segítségével. (1928-ban Csoma nevét még sokan ismerték kolostorában, hallomásból. Csoma itt a legnagyobb hidegben, egy 3×3 méteres cellában, fűtés, tűz nélkül volt kénytelen dolgozni, mert a kéménytelen szobában a tibeti szokás szerint földre rakott nyílt tűz maró füstje miatt képtelen volt olvasni. Fő eledele a jak-vajas tea volt, árpával.) 1824. október 22-én elhagyta Zanglát. Szabáthuba érkezett, ahol az angolok kémnek nézték és önéletrajza megírására kötelezték. Fél évig vesztegelt ott. Elkészült jelentésével útjáról, tanulmányairól, tevékenységéről, melyet a brit főkormányzóság végül is hasznosnak ítélt és valamelyest támogatták kutatásait. 1825 júniusában visszaindult Zanszkárba, Thetába érkezett. November 10-től Csoma a phuktáli kolostorban élt és dolgozott. A phuktáli kolostor egyike a leglátványosabb nyugat-tibeti kolostoroknak, ami a gelugpa (sárgasüvegesek) rendjéhez tartozik. Itteni tevékenységei kevés eredménnyel jártak. 1827. június közepétől három és fél évig Kanamban dolgozott. Kanamban megtalálható a teljes [lámaista Kánon], a Kandzsúr (Bka'gyur) és a Tandzsúr (Bstan'gyur) 100, illetve 125 kötete. Itt is Szangye Püncog lámával dolgozott, immáron nyugodtabb körülmények között. A Kanamban eltöltött három év Csoma munkálkodásának legtermékenyebb periódusa. Befejezte szótárát és nyelvtanát, elkészítette egy buddhista terminológiai szótár kéziratát, valamint több értekezés vázlatát. Olvasott a mesés [Shambala] országáról, a buddhisták Jeruzsáleméről, amely a jugarok (ujgurok) országában van. Ez a hely a keleti felfogás szerint a bölcsesség tárháza. "Tökélletesen meg vagyok győződve, hogy a mi eleink ezen vidékekről szállottak le mint kultusznemzetek a Krisztus előtt több századokkal." 1830 márciusában a Royal Asiatic Society tagjává választotta. 1831. április 22-én Delhi, Agra és Benáresz érintésével Kalkuttába érkezett és beköltözött az Asiatic Society (1832-ig Ázsiai Társaság, 1832-től Bengáli Ázsiai Társaság) székházába, hogy átvegye a Társaság könyvtárának rendezését, és ahol tibeti-angol szótára és nyelvtana nyomdai előkészítésének szentelte idejét. Egy kis cellában élt, amelyet ritkán hagyott el. 1832-től a Journal of the Asiatic Society of Bengal című folyóiratban publikált. 1833. november 15-én a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává választotta. 1834. január 5-én megjelent az első, tudományos alapossággal megírt és hiteles tibeti-angol szótár, valamint tibeti nyelvtan Csomától, melyet Kalkuttában adtak ki, 500-500 példányban. Ezekből Csoma 50-50 példányt hazaküldött. Február 6-án a Bengáli Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. 1835 és 1837 között Észak-Bengália különböző vidékein nyelvészeti tanulmányokat folytatott. Megfordult Maldában, Titaljában (Titaliah) és Dzsalpaiguriban. Ott ismerkedett meg a szanszkrit, a bengáli és a mahrutta nyelvekkel. 1835 decemberében Molla Eszkander Csoma néven két évig az észak-bengáli Titaljában tartózkodott, ahol eredeti céljának megfelelően az őshazát kereste a nyelvrokonítás (összehasonlító nyelvtudomány) módszerével.
"Így ér véget majd küldetésem, ha egyszer be tudom majd bizonyítani, hogy ellentétben a finn–magyar elmélet mellett kardoskodók megnyilatkozásaival, a magyar nép igenis Attila népe."
1837 decemberében visszatért Kalkuttába, ahol csaknem öt évet töltött könyvtárosként, remetei magányban, tudományos munkát végezve. Csoma ekkor már csaknem 20 nyelven írt vagy olvasott: latin, görög, német, francia, angol, orosz, szláv, héber, arab, török, perzsa, szanszkrit, tibeti, hindusztáni, bengáli, pushtu, muhratta, és valószínűleg románul is tudott. Ezekben az években látogatta meg Csomát Schöfft Ágoston és készítette el egyetlen hitelesnek mondható portréját a legnagyobb magyar utazóról. 1842 februárjában megkísérelte a Lhászába való eljutást. A Mahananda folyón vízi úton haladt, ahol a mocsaras, egészségtelen éghajlatú vidéken gyalogosan kelt át és maláriát kapott. Március 24-én megérkezett Dardzsilingbe. Április 4-én súlyos rohamok kínozták, egészségi állapota a láz következtében nagyon leromlott. Április 11-én, reggel 5 órakor Kőrösi Csoma Sándor földi élete véget ért. Másnap a dardzsilingi európai temetőben helyezték végső nyugalomra, a Himalája második legnagyobb csúcsa, a Kancsendzönga (KangchenDzö-nga) árnyékában.

 

[LAP TETEJÉRE]

báró Wesselényi Miklós

(Zsibó, 1796. december 30. – Pest, 1850. április 21.) Az országgyűlési főrendiház vezére, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági és tiszteletbeli tagja, az 1838-as pesti árvíz árvízi hajósa. Szülei id. Wesselényi Miklós és Cserey Heléna voltak. Örökölte édesapja erős testalkatát, amelyet rendszeres lovaglással, sportolással tovább erősített. Tanulmányait otthon végezte, házitanítói Tőkés János és ifjú Pataki Mózes voltak. Közpályáját 1818-ban kezdte a vármegyegyűléseken. 1821-1822-ben Széchenyi István társaságában hosszabb utazást tett Franciaországban és Angliában. Visszatértük után az országgyűlési főrendű ellenzék vezérei lettek. Birtokát képező falvaiban, példát mutatva, elengedte a robotot és a dézsma nagy részét. Ebben Jósika Miklós, Újfalvi Sándor és mások is követték őt. Elsőként szabadította fel parasztjait a jobbágyság alól, saját költségén taníttatta őket, tanfolyamokat tartott nekik a korszerű földművelésről, állattenyésztésről. Kolozsváron, a Híd utcában nyomdája volt, itt nyomtatta ki beszédeit, tételeit, naplóját. 1835-ben Estei Ferdinánd osztrák császári herceg bezáratta a nyomdát. Az 1834-es országgyűlésen játszott szerepe miatt a magyar és erdélyi királyi táblák perbe fogták. Az előbbi azért, mert könyvnyomdát állított és az országgyűlés tárgyalásait kinyomatta, az utóbbi pedig egy beszédéért, amelyet a szatmármegyei közgyűlésen az örökváltság ügyében mondott. A perben Kölcsey Ferenc volt a védője. 1838-ban a pesti árvízben életeket mentett, ezért az árvízi hajós nevet kapta. A perben 3 év börtönre ítélték, a büntetését a budai várban kezdte tölteni. Két hónap után engedélyezték, hogy súlyosbodó szembaja gyógykezelésére a sziléziai Gräfenbergbe utazzék. Innen 1843-ban tért haza és 1848-ig Zsibón élt mint Kolozs vármegye alispánja. 1848-ban vakon s betegen jelentős része volt abban, hogy a kolozsvári országgyűlés is kimondta Erdély unióját. 1848 szeptemberében családjával a morvaországi gyógyhelyre, Gräfenbergbe menekült, mert a forradalom nehézségeinek felismerése következtében elvesztette hitét az ellenállás sikerében. Ehhez a lépéséhez testi rokkantsága is hozzájárult. Felesége, Lux Anna, élete végéig ápolta. 1850-ben onnan hazatérőben halt meg.

 

[LAP TETEJÉRE]

Orbán Balázs

(Lengyelfalva, 1830. február 3. – Budapest, 1890. április 19.) Író, néprajzi gyűjtő, az MTA levelező tagja (1887).  Székelyudvarhely mellett, Lengyelfalván született régi udvarhelyszéki székely családban. Apja, Orbán János a francia háborúk katonatisztje, anyja, Knenchtel Eugenia német-olasz családból származott. Iskoláit Székelyudvarhelyen végezte, de már 1846 tavaszán elhagyta szülőföldjét. Családjával Konstantinápolyba utazott, a velencei származású nagymama, Foresti Mária örökségének átvételére. Felhasználva a lehetőséget, beutazta a Közel-Keletet. Eljutott Egyiptomba, ahol megmássza a piramisokat, a Szentföldön bejárta a bibliai helyeket, erdélyi magyar és román „beduinnal” találkozott, akik a besorozás elől szöktek meg, bejárta Kis-Ázsiát, tanulmányozta az antik görög kultúra emlékeit, csodálattal írt a görög nép szabadságharcáról. Keleti élményeit később hat kötetben jelentette meg: „Keleti utazás” címmel. Egy nyugati lapból, Athénban szerzett tudomást a magyar forradalomról. A török fővárosból egy szabadcsapattal indult haza, azonban Vidinben kapta a hírt a szabadságharc bukásáról. Ezután a magyar emigránsokat segíti szállással és munkahellyel. További élete meghatározó élménye volt, hogy Kossuth környezetébe került. Nem térhetett haza, a császári hatóságok ellenségnek számították. Londonba utazott, ahol Petőfi barátjával, Teleki Sándorral barátkozott össze. Nagy hatással volt rá a Jersey szigeten, emigrációban élő Victor Hugo. Csak 1859-ben térhetett haza. Az abszolutizmus éveit, az enyhülés időszakát arra használja fel, hogy bejárja a Székelyföldet. Eljutott minden településre, várromhoz, természeti ritkasághoz. Szorgalmasan jegyzetelt, fényképezett. Munkája eredményeként 1868-1873 között hat kötetben kiadta főművét, a „Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból” címen. 1872-től élete végéig tagja volt a magyar országháznak, 1848-as, függetlenségi programmal az ellenzékhez tartozott. Parlamenti beszédeit is hat kötetben adta ki. Közben az általa kiépített Szejke-fürdőn dolgozott: történelmi tanulmányokat írt, sok újságcikket közölt az ellenzéki lapokban. Élete kalandos, romantikus, mintha egy Jókai hős lenne. De ez a regény nem íródott meg, habár Jókai, székely tárgyú regényei alaptörténetét tőle hallotta először. Ugyanakkor küzdelmes életének voltak árnyoldalai is. Székelyei buktatják ki egy választáskor, nem mindig értik meg a "Csont bárót”. Késői elismerésként csak 1888-ban lesz az Akadémia levelező tagja. Utód nélkül halt meg.

 

[LAP TETEJÉRE]

Kemény Zsigmond

Magyargyerőmonostori báró (Alvinc, 1814. június 12. – Pusztakamarás, 1875. december 22.), író, publicista, politikus. A magyar romantikus regényirodalom legnagyobb alakja Jókai Mór mellett. Alvincen született. Édesapja Kemény Sámuel (1758-1823), édesanyja Csóka Rozália (1780-1855). 1820-1823 között járt elemi iskolába Zalatnán. 1823-1834 között a nagyenyedi kollégiumban tanult jogot. 1834-1835 között részt vett az országgyűlésen, ahol barátságot kötött Wesselényi Miklóssal. 1835-1837 között Kapudon élt édesanyjával. A marosvásárhelyi királyi táblánál fejezte be jogi tanulmányait. 1837-ben a Nemzeti Társalkodó közölte első cikkeit. 1838-1839 között Kolozsvárott főkormányszéki írnok. 1839-1840 között a bécsi egyetemen természettudományi előadásokat hallgatott. 1840-ben Kolozsvárra költözött, ahol az Erdélyi Híradó egyik szerkesztője lett 1841-1843 között. 1843-ban írt röpiratában (Korteskedés és ellenszerei) a megyék önkényeskedésére világított rá. Előbb Széchenyi István híve, 1846-ban Eötvös József és a centralisták mellé állt. 1847-ben Pestre költözött és a Pesti Hírlap munkatársa lett. A szabadságharc alatt képviselő, majd belügyminisztériumi tanácsos. Követte a kormányt Debrecenbe, Kossuth Lajost Pestre és Aradra. Világos után egy ideig bujdosott; végül az osztrák hatóságok Pesten internálták. Ekkor írta leghíresebb röpiratait: Forradalom után (1850) és Még egy szó a forradalom után (1851). E 2 írásában határozottan forradalomellenes álláspontja nyilvánul meg. Meg akarja győzni a nemzetet az új helyzethez való alkalmazkodásnak, a korábbi törekvések feladásának szükségéről, az osztrák hatóságokat pedig arról, hogy Magyarországon nincs talaja a forradalomnak és radikalizmusnak, a magyar „nemzeti jellem” kizárja ezek lehetőségét, s ezért az abszolutizmusnak sincs értelme. Ámde mindkét részről csak gyanút ébresztett maga iránt; érvelésével egyik felet sem sikerült meggyőznie. E megtorpanása után Csengery Antallal és Kazinczy Gáborral, később Deák Ferenccel kialakították a passzív ellenállás formáit, szervezték az irodalmi életet és a nemzet egyik irányítójává emelték lapjukat, a Pesti Naplót, melynek szerkesztését 1855-ben vette át. 1859-ben, az abszolutizmus gyengülésekor ő elsők között mondta ki, hogy 1848 alapjára kell helyezkedni, de közben elsősorban a nemesi vezető réteg érdekeit tartotta szem előtt. A következő években barátaival együtt készítette elő a kiegyezést. A kiegyezés után már alig volt politikai szerepe. A szerkesztés, az éjszaka végzett, túlhajtott írói munka, zilált anyagi helyzete és a politikai izgalmak felőrölték idegeit. Még a Kisfaludy Társaság elnökségét is (1866-tól) egyre inkább csak, forma szerint látta el. Betegsége mindjobban elhatalmasodott rajta, elméje elborult. Hazatért Erdélybe, öccsének pusztakamarási birtokára, ott halt meg. Emlékére Tolnai Lajos 1878-ban irodalmi társaságot létesített Marosvásárhelyen. Legjelentősebb műveit az ötvenes években írta. Előbb a társadalmi regények és elbeszélések, később a történelmiek vannak túlsúlyban. Regényeiben a sötét háttérbe rendszerint tragikus történetet állít be. Hősei nem közönséges emberek. Botlásaikért aránytalan büntetéssel bűnhődnek. Mesemondása nehézkes, vontatott.

 

[LAP TETEJÉRE]

Benedek Elek

(Kisbacon, 1859. szeptember 30. – Kisbacon, 1929. augusztus 17.) Újságíró, író, „a nagy mesemondó”. Bölcsésztanulmányait Székelyudvarhelyen, majd Budapesten végezte. Diákkorában néprajzi gyűjtőútra ment Sebesi Jóbbal. Újságíró lett, a Budapesti Hírlap és más lapok munkatársaként. 1887-től 1892-ig országgyűlési képviselő volt, egy ideig Szabadelvű párti, majd a Nemzeti Párthoz csatlakozott. Képviselőházi beszédeiben az ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott. Napilapokat és folyóiratokat szerkesztett: Magyarság (1901–02); Magyar Világ (1902–03); Magyar Kritika (1897–99); Nemzeti Iskola (1890–1905); Néptanítók Lapja (1907–09). 1889-ben Pósa Lajossal együtt megindította az első irodalmi értékű, hazafias szellemű gyermeklapot, Az Én Újságom-at, Sebők Zsigmonddal együtt szerkesztője volt a Jó Pajtás gyermeklapnak. Ifjúsági könyvsorozatot szerkesztett: Kís Könyvtár, amelynek folytatása B. E. kis könyvtára címmel jelent meg. 1900-ban a Kisfaludy Társaságnak is tagjává vált. Az ifjúság számára készült mese-átdolgozásai (Ezüst Mesekönyv; Arany Mesekönyv) főként az (Ezeregyéjszaka és a Grimm mesék) átiratai: tucatnyi új kiadásaival, újabb átdolgozásaival évtizedeken át a legfőbb és legjobb magyar mesekönyvek voltak. Verseket, színdarabokat, leányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti műveket is írt. 1921-ben hazatért a trianoni békeszerződés által Romániához csatolt Kisbaconba, ott élt haláláig, ahol a Cimbora című ifjúsági lapot szerkesztette. Mint meseíró, a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője. Ifjúsági írásaival, szerkesztői működésével az élen járó pedagógusok között foglal helyet.

 

[LAP TETEJÉRE]

gróf Teleki Sámuel

(Sáromberke, 1845. november 1. – Budapest, 1916. március 10.) Magyar felfedező, a Kenya északi részébe indult első európai expedíció vezetője. Ő fedezte fel és nevezte el (Rudolf trónörökösről) a Rudolf-tavat és (Rudolf feleségéről, Stefánia belga hercegnőről) a Stefánia-tavat. A dédunokája volt Teleki Sámuel (1739–1822) erdélyi kancellárnak, aki 50 ezer kötetes könyvtárának átadásával megalapította a marosvásárhelyi Teleki Tékát, az egyik első magyar közkönyvtárat. Az ásványtant, geológiát, földrajzot és csillagászatot tanult Teleki Sámuelt 1881-ben az Országgyűlés felsőházának tagjává választották. A politikai pályán ismerkedett meg Rudolf trónörökössel a Magyar Földrajz Tudományok Társaság elnökével, és annak feleségével, Stefánia hercegnővel, II. Lipót belga király leányával, a társaság fővédnökével. 1886-ban Rudolfék ösztönözték arra, hogy tervezett afrikai szafarija helyett inkább szervezzen expedíciót Baringo tótól északra elterülő vidékre, túl azokon a területeken, amelyeket Joseph Thomson (1858-1895) skót utazó már feltérképezett és találja meg a sivatagi tavat, amelynek létezését helyi legendák sugallták. A legendák szerint a sivatagban tenger van, amely körül óriások törzsei élnek, szigete pedig szörnyetegek és kísértetek otthona. Teleki gróf és útitársa, Ludwig von Höhnel osztrák tengerészhadnagy, 1887 februárjában hagyták el Panganit (Tanzánia) 400 teherhordóval, a Ruvu folyót követve. Ők lettek az első európai utazók, akik feltérképezték a Nagy Hasadékvölgy egy jelentős szakaszát. Teleki elsőként érte el a Kilimandzsáró hegy 5310 méter magasan húzódó hóvonalát, az első felfedező volt, aki a Kenya hegyre lépett. Ez utóbbi hegyen 4300 métert haladt felfelé és ezután északra fordult, hogy felmérjen egy folyórendszert. A folyókat követve jutott el 1888. március 5-én az először Jáde tengerként említett tóhoz, amelyet Teleki a trónörökösről később Rudolf-tónak nevezett el. 1975-ben átkeresztelték, a turkana törzsről elnevezve, amely a partjain él. Az expedíció felfedezett egy kisebb tavat is, amelyet Stefánia-tónak nevezett el. (Mai neve Chew Bair, Etiópia déli részében.) Hazafelé menet 1888 októberében Mombasa mellett elérték a kelet-afrikai partvidéket, Dél-Kenyában Teleki a Turkwel kiszáradt folyó völgyében felfedezett egy aktív vulkánt, melyet Höhnel Telekiről Teleki-vulkánnak nevezett el. Továbbhaladva megálltak Adenben, ahol Telekiben megszületett az elhatározás, hogy egy későbbi expedíció során az etiópiai fennsíkot utazza be és északról közelíti meg az Afrikai Nagy Tavakat. Erre azonban már nem került sor. 1895-ben a gróf még egy utolsó sikertelen próbálkozást tett, hogy megmássza a Kilimandzsáró 5895 méteres csúcsát. Hosszú betegség után Budapesten halt meg. 1886 és 1895 között írta meg a Kelet-afrikai napló című művét magyarul. Von Höhnel szintén írt egy hosszú beszámolót az utazásról.

 

[LAP TETEJÉRE]

Kós Károly

(Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 25.) Építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus.
* Négygyermekes postatisztviselő egyetlen fia volt.
* A kolozsvári református kollégium elvégzése után a budapesti József Műegyetem mérnöki szakára jelentkezett, majd két év múlva átiratkozott az építész szakra és itt szerez diplomát 1907-ben.
* Kezdő építészként különböző építészeti irodákban dolgozott (Pogány Móric, Maróti Géza, Györgyi Dénes), majd a Székelyföld építészetét tanulmányozza. Tervezői munkájában elsősorban a kalotaszegi népi építészet, az erdélyi népművészet és történelmi építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni.
* 1910-ben földet vásárolt a kalotaszegi (Alszeg) Sztánán, felépíti nyaralóját (későbbi lakóházát) és feleségül veszi a türei református lelkész leányát.
* 1912-ben Régi Kalotaszeg c. illusztrált építészeti tanulmányát a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Czigler-érmével tüntették ki.
* 1912 telén Sztánán Kalotaszeg címmel lapot indított.
* 1916-ban IV. Károly király koronázási ünnepségének díszlettervezője volt.
* 1917-1918. Állami ösztöndíjasként Isztambulba ment tanulmányútra.
* 1920-ban megjelenteti Kiáltó Szó c. röpiratát (Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen).
* 1921-ben egyik alapítója az Erdélyi Néppártnak.
* 1922-ben megindította és szerkesztette a Vasárnap c. képes politikai újságot.
* 1924-ben írótársaival megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig, 1944-ig tagja volt.
* 1926-ban alapító tagja volt a helikoni közösségnek.
* 1931-től szerkesztette az Erdélyi Helikon c. folyóiratot.
* 1940-től a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola tanáraként működött, mezőgazdasági építészetet tanított.
* 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki.
* 1944-ben tervei szerint kezdték meg Kolozsvárt Mátyás király szülőházának restaurálását.
* 1944 őszén sztánai otthonának kifosztása után Kolozsvárra menekült.
* 1945-ben a Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola dékánja, majd 1953-ig tanára volt.
* 1945-1946. Újra politikai szerepet vállalt a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnökeként.
* 1946-1948. Nemzetgyűlési képviselő volt.
* 1948-1949. A Világosság c. kolozsvári lap belső munkatársa volt.

 

[LAP TETEJÉRE]

Márton Áron

A Szakkollégium névadója, Márton Áron 1896-ban született Csíkszentdomonkoson. Középiskolai tanulmányait a csíksomlyói gimnáziumban kezdte, majd a gyulafehérvári kis szemináriumban fejezte be. Az I. világháború alatt hadnagyként szolgált az olasz fronton. Később elvégezte a gyulafehérvári teológia szakot, majd 1930-tól udvari káplánként, ill. püspöki titkárként tevékenykedett. Kolozsváron 1938-ban egyetemi lelkészi címet kapott, egy évre rá életének 43. évében - Erdély püspökévé szentelték a Szent Mihály templomban. 1934-től az Erélyi Római Katolikus Népszövetség országos igazgatója lett, s társszerkesztője volt az Erdélyi Iskola c. oktatásügyi és népnevelő folyóiratnak. Cikkeiben az egyházi kereteken túllépő népművelői rendszer alapjait fektette le. A negyvenes évek elején a bécsi döntéssel kettévágott Erdélyben nagy népvándorlás vette kezdetét, északról a románok távoztak, míg Dél-Erdélyből 200 ezer magyar menekült el a román fennhatóság elől. A gyulafehérvári püspök, Márton Áron a maradást választotta, hiszen nem akarta, hogy a "nyáj pásztor nélkül maradjon". Hiába kérték, hogy tegye át püspöki székelyét Kolozsvárra, ő úgy gondolta, hogy a kisebbségi lét szorításában élő maradék magyarságnak nagyobb szüksége van rá, mint az anyaországhoz magyarságnak nagyobb szüksége van rá, mint az anyaországhoz visszakerült észak-erdélyieknek. Bátor kiállása és munkája révén a háborús években a dél-erdélyi magyarság szellemi-erkölcsi vezetőjének tekintették. Humanizmusára ékes bizonyíték, hogy abban az évben, 1944-ben, amikor százezreket deportáltak haláltáborokba és üldözték a másként gondolkodókat, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott prédikációjában felemelte szavát a zsidók deportálása ellen: "Népünk keresztény érzése ösztönösen tiltakozik, ha azt tapasztalja, hogy az emberekben, az emberi személy méltóságát megalázzák és embereket jogaikban vagy emberi jogaik védelmében korlátozzák véleményük vagy vallási mivoltuk miatt."
1945 húsvétján ismét a szószékről tiltakozott a magyar kisebbséget érintő méltánytalanságok ellen: "Amint az egyénnek joga van az élethez, családalapításhoz ... ugyanúgy joga van nemzetiségnek, hogy a maga sajátos életét szabadon élhesse "
Személyének és tevékenységének a tekintélyét jelzi, hogy erdélyi magyarok egy csoportja 1945-ben levélben kérte a magyar miniszterelnökséget, hogy a békeszerződéssel kapcsolatos kérdésekben Márton Áron erdélyi püspökkel konzultáljanak a kielégítő területi rendezés érdekében. A püspök személyes levélben fordult Groza román miniszterelnökhöz, "tisztázandó" az erdélyi magyarság helyzetét. 1946 pünkösdjén a csíksomlyói búcsú alkalmából soha nem látott tömeg, százötvenezer ember előtt emelte fel szavát a magyar kisebbség jogaiért és sokat tett azért, hogy a párizsi békeszerződésről szóló hírek miatt elkeseredett tömegben ne szabaduljanak el az indulatok.
1947. februárja, a trianoni határokat visszaállító békeszerződés után Márton Áron a magyar egyházi és oktatási intézmények megmaradásáért küzdött: "Nem veheti senki rossz néven, ha iskoláink és nevelőintézeteink elvesztése fölött könnyeket hullatunk. Iskoláink visszaszerzése érdekében a törvényes lehetőségeket és eszközöket felhasználjuk." Az emberek mintha megerezték volna, mert 1949 pünkösdjén ismét százezrek hallgatták beszédét a csíksomlyói búcsún: utoljára beszélhetett ekkora tömeg előtt, majd néhány nap múlva letartóztatták és - a nemzetközi kommunista gyakorlatnak megfelelően - koncepciós perben életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Tekintélye és elismertsége folytán, a külföldi nyomásnak engedve 1955-ben szabadon engedték, de püspöki székhelyén házi őrizetben tartották egészen 1967-ig.
Életének hátralévő éveiben Erdélyszerte tartott prédikációkat, pasztorális látogatásokat. 1980-ban hunyt el. Márton Áront halála előtt néhány hónappal, 1980. április 2-án, püspöki működésének 42. évében II. János Pál pápa felmentette az egyházmegye kormányzása alól, mert ezt az idős főpap, egészségi állapotára való tekintettel, már harmadszor kérte. 1980. szeptember 29-én sok szenvedés után, életének 84. évében hunyt el. Temetését Dr. Lékai László bíboros végezte, Dr. Jakab Antal megyéspüspök, Bálint Lajos segédpüspök , Mons. dr. Hosszú László nagyváradi ordinárius és több püspök és ordinárius jelenlétében. Temetésén több mint tízezren gyűltek össze a gyulafehérvári székesegyházban.

 

[LAP TETEJÉRE]

Dsida Jenő

(Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő. Szatmárnémetin érettségizett, majd a kolozsvári Regele Ferdinand egyetem jogi karán tanult. Az egyetemet nem fejezte be. 1927-től a Pásztortűz című folyóirat szerkesztője lett, 1928 októberétől következő év nyaráig a báró Huszár családnál vállalt házitanítóskodást Abafáján. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság 1929-ben tagjává fogadta. 1930-ban részt vállalt az Erdélyi Fiatalok című folyóirat alapításában. 1934-től a Keleti Újságot szerkesztette, ahol Anyanyelvünk címen állandó rovata volt. 1937-ben vette feleségül Imbery Melindát. 1938-ban halt meg, szívbetegségben. Sírja a házsongárdi temetőben található.

 

[LAP TETEJÉRE]

Sütő András

(Pusztakamarás, Románia, 1927. június 17. – Budapest, 2006. szeptember 30.) Kossuth-díjas erdélyi magyar író. Mezőségi szegényparaszti családból származott. A nagyenyedi református kollégium, majd a kolozsvári református gimnázium diákja volt. Első írását 18 éves korában közölte a kolozsvári Világosság című lap, Levél egy román barátomhoz címmel. 1949-ig Kolozsváron a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója volt, majd tanulmányait megszakítva a Falvak Népe című hetilap főszerkesztője lett. 1951-ben Bukarestbe költözött, mivel a szerkesztőséget oda helyezték át. Nem tudott azonosulni az ötvenes évek politikai viszonyaival ezért 1954-ben lemondott állásáról és Marosvásárhelyre költözött, ahol 1989-ig helyi lapok főszerkesztői pozícióját töltötte be. 1965-1977 között parlamenti képviselő, 1974-1982 közt a Romániai Írószövetség alelnöke volt. 1980-tól kezdve a Ceauşescu-rezsim betiltotta műveinek kiadását és színdarabjainak bemutatását, ezért 1980 és 1990 között csak Magyarországon tudott publikálni. Ebben az időszakban ő és családja a hatalom és a Securitate folyamatos zaklatásainak voltak kitéve. 1990-ben a fekete március idején veszítette el egyik szeme világát. Több tucatnyi magas színvonalú prózai és drámai műve a jelenkori magyar írók élvonalába emelte. 1998-ban a Digitális Irodalmi Akadémia egyik alapító tagja volt. Életének 80. évében, 2006. szeptember 30-án, hosszan tartó betegség után melanomában hunyt el. A marosvásárhelyi vártemplomban volt felravatalozva teste, majd a református temetőben helyezték el.

 

[LAP TETEJÉRE]

Tőkés László

(Kolozsvár, 1952. április 1.) A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke.

• 1975–1984 Brassóban, majd Désen református segédlelkész, állami és egyházi hatóságaival szembeni ellenállása, egyházi és kisebbségi természetű kritikai munkássága miatt törvénytelenül kizárják a papság köréből

• 1984–1986 között 25 hónapig munkanélküli

1986 – temesvári segédlelkész, majd rendes lelkész. 1988–1989 között az egyházi állapotokat és a romániai falurombolást bíráló megnyilatkozásaiért folyamatosan zaklatják

• 1989-ben az állami és egyházi hatóságok pert indítanak ellene, megfosztják szószékétől, a szilágysági Menyő községbe száműzik, az erőszakos kilakoltatás ellenében védelmére kelt hívek és a hozzájuk csatlakozó temesváriak megmozdulása robbantja ki a romániai forradalmat

• 1990 – A Forradalom után rövid ideig a Nemzeti Megmentési Front tagja

• 1990 – Megválasztják a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökévé

• 1990 – A Romániai Református Egyház Zsinatának társelnöke

• 1990–2004 – A Romániai Magyar Demokrata Szövetség tiszteletbeli elnöke

• 1996 – A Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnöke

• 1999 – Megalapítja a Partiumi Keresztény Egyetemet, ennek elnöki tisztségét viseli

• 2003 – Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke

1989. december 16-án a román titkosrendőrség, a Securitate emberei kivonultak, hogy Tőkést – a hatóságokkal együttműködő akkori nagyváradi református püspök beleegyezésével – egy szilágysági kisfaluba deportálják, de egyházának tagjai – és számos román anyanyelvű szimpatizáns – körbeállták a lelkészi hivatalt és házat, majd kivonultak Temesvár központi terére, az Opera térre. Ekkor a tiltakozás már tömegméreteket öltött, és a deportálás elleni megmozdulásból átalakult a kommunista rezsim elleni tüntetéssé. A helyi pártvezetés elrendelte, hogy a katonák lőjenek a tömegbe, de ezt a tisztek megtagadták, és átálltak a tömeg oldalára. Ezzel megkezdődött a kommunista vezetés eltávolítása, egyben az 1989-es romániai forradalom is, amely egy héten belül győzedelmeskedett, és a Ceauşescu-házaspár rögtönítélő bíróság elé állításával és kivégzésével ért véget. Tőkést az 1989-ben megalakult RMDSZ tiszteletbeli elnökének választották a forradalmat követően. Az 1990-es évek elején a román hatalom komoly erőfeszítéseket tett lejáratására, népszerűségének letörésére. Az 1990-es évek elején az amerikai Project on Ethnic Relations (PER) szervezet a Fekete-tenger partján fekvő Neptun üdülőhelyen titkos találkozót szervezett a romániai magyarság és a román hatalom képviselői között. Az RMDSZ részéről Borbély László, Frunda György és Tokay György jelentek meg, felhatalmazás nélkül, és tárgyaltak, majd titkos megállapodást kötöttek.[forrás?] Tőkés László ez ellen tiltakozott.
A '90-es években sokszor felemelte a hangját a forradalom alatt történtek kivizsgálása érdekében. Megalapította a Partiumi Keresztény Egyetemet, amely akkoriban az egyedüli magyar felsőoktatási intézmény volt Erdélyben (s amely nemcsak vallásoktatókat, hanem közgazdászokat, nyelvtanárokat is képez). 1996-ban felemelte a hangját az RMDSZ kormánykoalícióban való részvétele ellen. A 2000-es romániai parlamenti választások előtt arra szólította fel a magyarságot, hogy ne szavazzanak az RMDSZ-re.
2002-ben beperelte az RMDSZ-t a bukaresti bíróságon, mert az RMDSZ vezetősége és miniparlamentje a kongresszus korábbi elhatározását figyelmen kívül hagyva, elszabotálta a(z erdélyi magyar) belső választások kiírását. 2003-ban az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusán a tiszteletbeli elnöki tisztség eltörlése mellett döntött a szövetség. Ezután megszervezte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot, amely a különböző autonómia formák elérését tűzte ki céljául, és meghívta az RMDSZ-t mint a politikum képviselőjét, hogy a civil szervezetekkel és egyházakkal együtt vegyen részt a Nemzeti Tanács munkájában. Később a Kárpát-Medencei Magyar Autonómia Tanács szervezésében is részt vett. 2004-ben harmadik, és egyben utolsó püspöki mandátumát nyerte el, újabb 6 évre. 2004 őszén közvetíteni próbált az RMDSZ és az erdélyi Magyar Polgári Szövetség között, a parlamenti választás előtti kiegyezés érdekében, sikertelenül. 2007-ben a romániai EP-választások során a szavazatok 3,44%-át szerezte meg, ezzel bejutott az Európai Parlamentbe. Az Európai Néppárthoz való csatlakozását a szintén néppárti PD-L-es román képviselők azonban megakadályozták, így végül az Európai Zöldekkel együttműködő Európai Szabad Szövetség (EFA) nevű csoportba lépett be és az Európai Zöldek – Európai Szabad Szövetség frakció tagja lett.

Forrás: WIKIPÉDIA vonatkozó oldalai

[LAP TETEJÉRE]

A csángókról

Magának a "csángó" szónak a jelentése máig nem tisztázott, vannak, akik annak "kóborló", "vándorló", "csámborgó" jelentését vallják, mások a "csonk" eredetet magyarázzák. Az emberek nagy része a "csángó" szót automatikusan a moldvai csángókra alkalmazza, holott e név alatt egyrészt olyan magyarokat értenek, akik a moldvai és havasalföldi területen élnek, de ez a székelyektől különvált magyar csoportok összefoglaló neve is ez. Az elnevezések abban egyeznek meg, hogy olyan néptöredékről van szó, amely az anyaországtól távol, idegen környezetben máig megőrizte sajátos etnikai jellegét, ősi nyelvjárását, anyagi- és szellemi kultúráját.

[LAP TETEJÉRE]

A moldvai csángók (moldvai magyarok vagy moldvai székelyek)

Kevés olyan szomorú és hányatott sorsú nép él Európában, mint a moldvai csángó. Az évszázados üldöztetések miatt kitörölhetetlenül beléjük vésődött az idegentől, ismeretlentől való félelem, gyanakvás. A csángó-magyarok Európában egyedülálló ősi népcsoportot képviselnek. Nevükkel először 1443-ban találkozunk, majd 1553-ban egy erdélyi oklevélben bukkan fel a "csángó" elnevezés. Eredetüket illetően sok nézet kelt lábra, melyek mára abban kristályosodtak ki, hogy a moldvai csángók legkorábbi csoportját a Kárpát-medencébe be nem jött magyarok alkotják, de vannak közöttük Erdélyből kitelepített székelyek és más kitelepített vagy kitelepült erdélyi csoportok is. Genetikailag a honfoglalás kori magyarság génösszetételét és élettani jegyeit tükrözik és e jegyek azt bizonyítják, hogy "legalább 750-1000 éve - vagy régebben - egy helyben laknak" (Czeizel Endre). E honfoglaláskor határőrként kinnhagyott magyarok a sok évszázados elszigeteltség következtében mindmáig megőrizték a régi, ősi magyar nyelvet, népművészetet, hiedelemvilágot, vallást és zenét. A moldvai csángók a mohácsi vészig a magyar királyok védelmét élvezték, papjaikat az anyaországtól kapták. Ez a támogatás az ország három részre szakadásával megszűnt; a falvak magukra maradtak és elszigetelődtek az őket körülvevő idegen tengerben, magyar nyelvű iskoláik megszűntek. Moldva és Havasalföld ortodox keresztény vallás ellensúlyozására Róma misszionáriusokat küldött a moldvai csángók közé, de az 1623 és 1859 között küldött ötven missziós pap között egyetlen magyar sem volt. Ennek ellenére meg tudták tartani római katolikus vallásukat. 1884 óta Iasi-ban (Jászvásár) római katolikus püspökség működik, ahol az eszes csángó-magyarokból román papokat nevelnek. 1950-ben az utolsó magyar iskoláik is megszűntek és ősi népviseletüket is a '70-es években kezdték levetni. A román statisztikák szerint 250 000 katolikus él Moldvában; a becslések szerint ennek egyharmada - 80-100 000 - beszél magyarul.  Néprajzilag megkülönböztethetők a Tatros-, az Uz-, a Szalonc-, az Ojtoz- és a Tázló-völgyeiben élő "székelyes csángók", ezeknek anyagi kultúrája némi hasonlóságot mutat a csíki és háromszékivel; az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén Bákó város közelében lakó "déli csángók"; és a Moldova folyó Szeretbe ömlése táján, Románvásár közelében élő "északi csángók". A csángóság évszázadokon keresztül megmaradt a földjét túró parasztnak, minek következtében meg tudták tartani ősi eszközeiket és ősi földművességüket. A tanult iparosok és kereskedők, az értelmiségiek és a birtokosok folyamatosan elhagyták őseik földjét.

[LAP TETEJÉRE]

A gyimesi csángók

A Csíki havasokból a Moldvába futó Tatros folyó 30 km hosszú és néhányszáz méter széles völgyében Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk községekben élnek. Területük eredetileg öt szomszédos csíki székely község tulajdona volt, amely területet a XVII. századtól kezdve először legelőbérlőkként kezdtek benépeíteni. A Gyimesi-szoros lakossága nagyobbrészt csíki székelyekből, kisebb részben moldvai csángó-magyarokból és románokból tevődik össze. Főfoglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. A népi kultúra zárt helyzete folytán a székely paraszti műveltség ősi rétegét őrizték meg.

[LAP TETEJÉRE]

Asszimiláció, vallási identitás

A csángók asszimilálása már a nacionalizmus korszaka, a XIX. század előtt elkezdődött. Ekkor azonban a szerencsétlen sorsú népcsoportot nem nemzeti, hanem vallási elnyomás sújtotta a többségtől. A római katolikus világ peremére, az ortodox többség közé nem szívesen mentek a papok, s ha küldött is a Vatikán egyet-egyet, ezek bizony, szolgálatuk alatt nem a hívőkkel, hanem saját meggazdagodásukkal törődtek. A Moldvába kirendelt papok többsége nem is magyar volt, hanem olasz, bosnyák, lengyel, akik nem beszéltek magyarul, és a néhány éves szolgálat alatt nem is akartak megtanulni. Így az akkor még kizárólag magyarul beszélő csángók a templomban számukra érthetetlen nyelven imádkoztak, s gyónásukra számukra érthetetlen nyelven kaptak feloldozást. 
A nemzeti ébredés korában újabb megpróbáltatások vártak a csángókra. A gyorsan terjedő román nacionalizmus minden eszközzel megpróbálta elrománosítani a moldvai magyarokat. Magyar iskolák nem voltak, a közhivatalokban megtiltották a magyar beszédet. A moldvai csángóság történetének legbiztatóbb szakasza a sok évszázados elnyomatás és magárahagyatottság után a II. világháborút követően kezdődött. Romániában ekkor a csángókat is a magyar nemzetiség részeként kezelték. Így az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, Bákóban magyar nyelvű tanítóképzőt létesítettek. A csángók köréből kikerült papok magyarul gyóntattak, a templomokban ismét magyar szó hangzott fel. A Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát nyithatott és megszervezhette a csángók érdekképviseletét. A sajnálatosan rövid pozitív periódust azonban az l950-es évek közepétől a minden képzeletet felülmúlóan erőszakos, Európában példa nélkül álló asszimilációs intézkedések követték. A magyar iskolákat, óvodákat bezárták, a templomokban tilos volt az "ördög nyelvén" beszélni.  A magyar öntudatú csángókat nyilvántartották, üldözték, megfélemlítették. Tilos volt a magyarországiakkal, sőt az erdélyi magyarokkal való bármilyen kapcsolatteremtés. A Magyarországról érkezőket az út mentén felállított rendőr- posztok megállították és visszafordították, s az erdélyi magyarok is csak állandó ellenőrzés mellett juthattak be a csángó falvakba.  A magyarellenes egyház hatására, illetve a magyar iskola, a magyar nyelvű sajtó, könyv és hírközlés teljes hiánya miatt a népcsoport szükségszerűen elvesztette értelmiségét. Ez a mai időkre azt eredményezte, hogy egy végsőkig kiszolgáltatott, érdekképviselet nélkül maradt, megfélemlített tömegről beszélhetünk.

 

[LAP TETEJÉRE]

A csíksomlyói búcsú

A csíksomlyói pünkösdi búcsú a székelyek legnagyobb ünnepe. Óriási tömegben jönnek ide a székely, csángó és távolabbi zarándokok, Máriát dicsérni és Szent Fiánál közbenjárását kérni. Csíksomlyói Segítő Máriának nagy faszobra a kegytemplom főoltárának díszeként áll magasan Szent István és Szent László király szobra között. E kegytemplom helyén a hagyomány szerint az itt letelepült bencések építettek először román stílusú templomot. Arról nincs adat, hogy ők mikor távoztak, és mikor kerültek ide a ferencesek, akik ma is Csíksomlyón vannak. Mária és a két király szobra eredetileg a ferencesek 1442-ben épült gótikus templomába készült. Amikor Mihály vajda zsoldosai Erdélyt dúlták, népét gyilkolták, a tatárok 1601-ben a templomot is elpusztították, de a szobrokat sem elégetni, sem elvinni nem bírták. Ezt az időt szemléletesen írja le Dávid Antal: Erdély nagy romlása c. trilógiájában. A szobrokat az 1661. évi török-tatár dúlás sem pusztította el. Ezután 1664-ben épült újjá a templom. A mai nagy barokk templom 1838-ban épült fel az omladozó régi helyén. Hasonló a ferencesek többi, andocsi, máriagyűdi, máriaradnai stb. búcsújáró templomához, de talán a csíksomlyói a legnagyobb. Csíksomlyó virágkorát az l661. évi dúlás utáni újjáépítésekor kezdte élni, amikor a székelyek egyik kultúrközpontjává fejlődött. Akkor elemi iskolát, tanítóképzőt, gimnáziumot, papneveldét, posztógyárat alapítottak itt a ferencesek. Gábor Áron is ebben a gimnáziumban tanult. 1676-ban kezdett itt működni Kájoni János híres nyomdája. A búcsújárás 1567 pünkösdjén kezdődött, amikor István gyergyóújfalui pap hálaadó körmenetet vezetett ide azért, mert akkor, május 15-én a székelyek a Hargita Tolvajos hágójában legyőzték János Zsigmond fejedelem seregét, aki a székelyeket jobbágysorba taszította, és a templomnál lévő felirat szerint hitük elhagyására akarta őket kényszeríteni. István pap volt a tolvajosi gyözelem egyik leglelkesebb szervezője. Azóta gyarapodó számban jöttek ide a zarándokok. 1995-ben a nagymisén résztvevők számát 560-600 ezerre becsülték. Csak a nagy bajok idején nem jöhettek körmenetben, néha egyébként sem. Ceausescu uralma idején kollektíven nem jöhettek, de egyénileg nem volt tilos. A búcsú fő ünnepe pünkösd szombatján van. Ekkor délután 1 órakor tartják a nagy misét annak a széles hágónak a gyepén, amely a templom feletti, Jézus hegyének is mondott Kissomlyó és az azon túl emelkedő 1035m magas Nagysomlyó erdős hegye között mélyed be. Sokan már pénteken megjönnek és a szabadban virrasztva igyekeznek meglátni a Csíki havasok mögűl felbukkanó napot. A közeli falvakból reggel indulnak körmenettel, messzebbről vonattal utaznak Csíkszeredára, amellyel Csíksomlyó már egybeépült. A szeredaiak körmenete a vasútállomáshoz közeli kistemplomtól l0 órakor indul templomi zászlókkal, Máriát dicsérő énekekkel. Hozzájuk csatlakoznak vagy már előttük járnak a más városokból, falvakból jövő "keresztalják", és a menet fokozatosan több kilométer hosszú lesz. Énekeik között fel-felhangzik a "Boldogasszony anyánk... ne feledkezzél el szegény magyarokról" és a székely himnusz 'ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk" zárósorral. Az elmúlt években a menetben magyar zászlót is vittek és a Himnuszt is énekelték, amelyek már tilosak. Amikor a menet a kegytemplomot. elhagyja, kettéválik. Az egyik ág Jézus hegyét északról megkerülve megy fel a nagymise helyére a hágóba. A másik ág jobbra fordul és felmegy a hegyre. Ahol a völgyben vezetö útról az ösvény a meredek hegyre indul, filagória alatt nagy, foglalt borvízforrás fakad. Felfelé félúton a kis Szent Anna kápolnától visszanézve lehet a templom, a Felcsíki medence és mögötte a Hargita látványában gyönyörködni. A hegytetőn a Salvator (Üdvözítő) kápolna áll. Ezt azért építették ide, mert az 1734-ben kelt felirat szerint 'Ezen a helyen láttatott az égből lebocsáttatni lajtorja és itten csodálatos processziórások énekszót hallattak..." Előtte a nagy kereszten felirat örökíti meg az István pap által Csíksomlyón vezetett első zarándoklatot. A hegyen át vonuló búcsúsok a másik menettel találkozva fokozatosan betöltik a hágó széles terét. A mise kezdetére legtöbben már a helyükön vannak az egyes tájegységeket jelző táblák alatt. Itt vannak Gyergyó, Felcsík, Alcsík, Udvarhelyszék, Kászon, Háromszék, a Maros- és Nyárád-mente székelyei. Sok nő piros-fekete csíkos székely szoknyát, lajbit, több férfi piros (lófő) vagy fekete (közszékely) szegésű fehér posztónadrágot, azaz "harisnyát" visel, egyes kászoni nők pedig különleges főkötőt.

Forrás: WIKIPÉDIA vonatkozó oldalai

 

[LAP TETEJÉRE]

Kalotaszegi népművészet

Kalotaszeg az a ritka kivételeknek tekinthetô tájegység, ahol a megôrzött népmüvészet (viselet, fazakasság, építészet, népköltészet) és hagyományok egy adott területen jelentkeznek. Már a 19. században felfigyeltek Kalotaszeg gazdag díszítőművészettel rendelkező néprajzára és az érdeklődő jelzések a kalotaszegieket is ráébresztették saját értékeik fontosságára, aminek hatására felélénkült a népi szövés-varrás, fafaragás, s kialakult annak kereskedelmi céllal termelő háziipara.

[LAP TETEJÉRE]

Néptánc

A kalotaszegi táncokról az első híradások a 19. század végéről ismertek. Jankó János leírta egy jegenyei fiatalember és a magyargyerőmonostori legények között spontán módon kialakult táncos vetélkedőt, valamint említést tett a Jegenyefürdőre szerződtetett váralmási prímás, Ötvös Berci bandájáról is. A táncok módszeres megfigyelésére azonban csak az 1940-es évektől kezdve került sor, majd a hatvanas években születtek meg az idevonatkozó tudományos értékelések, elsősorban Martin György munkássága nyomán. A kalotaszegi hangszeres népzene gyűjtésében kiemelkedő Kallós Zoltán és Martin György szerepe, akik a hetvenes évektől kibontakozó magyarországi és erdélyi táncházmozgalomban tevékenykedő zenészek, táncosok figyelmét erre a tájegységre is fölhívták.
Kalotaszegen is a táncalkalmak részben az emberélet fordulóihoz, részben az év jeles napjaihoz kapcsolódtak. A magyarok férfitáncai közül a legényes volt elterjedtebb míg a verbunkot kevesebben ismerték, inkább zenéje terjedt el, amelyre ráhúzták a legényes figuráit. Helyenként a verbunk dallamokat, a Rákóczi-induló mellett, lakodalmi marsként alkalmazták, s gyakran egy szaporával zárták le. A kalotaszegi legényes az erdélyi régies gyors férfitáncok legfejlettebb, legvirtuózabb változata. Régen ezzel kezdődött a táncrend, egyenként járták, gyakran versengésszerűen, közben a lányok a háttérben összefogózva forogtak (sifiteltek), és táncszókat kiáltottak (csujogattak). A táncrend a kétlépéses csárdással folytatódott, amelyben váltakozó motívumokként előfordult fenthangsúlyos zárt forgás, félfordulós kopogós, a lány kar alatti forgatása, egymástól elváló kifordulás. Ettől főleg zenében és tempóban tér el a jóval gyorsabb szapora. Mindkettő esetében a férfi kiengedve párját figurázhat, vagyis járhat legényes motívumokat is. A legényes zenekísérete erdélyi viszonylatban Kalotaszegen igen gazdag, több mint harminc dallamot tartalmaz. A csárdás és a szapora dallamok száma ennél jóval magasabb, ami azzal is magyarázható, hogy a régies magyar dallamanyagon kívül az új stílusú magyar népdalokat, sőt a 19. századi városi eredetű csárdászene egyes darabjait is asszimilálta. A táncszüneteket kitöltő énekes-zenés mulatozás két fontos műfaja a teljesen kötetlen ritmusú keserves és a lassú ringású hajnali. A jeles napokhoz, adott naptári időszakokhoz kapcsolódó, hangszeres zenét is igénylő fontosabb műfajok: farsangos nóta, pakulár nóta, névnapköszöntő, karácsonyi kántáló.

[LAP TETEJÉRE]

Népzene

Már a 19. században felfigyeltek Kalotaszeg gazdag díszítőművészettel rendelkező néprajzára és az érdeklődő jelzések a kalotaszegieket is ráébresztették saját értékeik fontosságára, aminek hatására felélénkült a népi szövés-varrás, fafaragás, s kialakult annak kereskedelmi céllal termelő háziipara. Ebben kulcsszerepet játszott Gyarmathy Zsigáné Hóry Etelka, aki az 1885. évi országos kiállításra egy kalotaszegi parasztszobát rendezett be. Ennek nyomán még arisztokrata körökből is érkeztek megrendelések. Vikár Béla a századfordulón kalotaszegi népdalgyűjtésre indulva elsőként így Gyarmathyék házát kereste föl Bánffyhunyadon, ahol megismerkedett egy jó hangú kalotaszegi lánnyal, Tamás Katával, akit előbb Kolozsváron, majd a budapesti Uránia színházban is fölléptetett. 1900-ban Kata fonográfhengerei a párizsi világkiállításra is eljutottak. 1906-ban Seprődi Jánosnak a kolozsvári Református Kollégium diákjai számára hirdetett pályadíját Bogdán János nyerte el 60 Magyargyerőmonostoron följegyzett dalért. 1907-ben Bartók Béla is járt Körösfőn és Magyargyerőmonostoron, majd Balabán Imre gyűjtött hangszeres zenét egy mérai bandától. A két világháború közötti időszakban is folyamatosan élénk volt az érdeklődés Kalotaszeg iránt. Az ún. Pátria hanglemezfelvételek idején két körösfői asszonnyal is készültek népdalfelvételek. 1936-ban Kolozsváron bemutatták Szentimrei Jenő Csáki bíró lánya című színpadi balladafeldolgozását, 5 kalotaszegi falu 50 népi szereplőjével, a bogártelki cigányzenekar közreműködésével. Szintén e tájra irányította a figyelmet Séfeddin Sevket Tibor regénye, a Kalotaszegi madonna, amely alapján 1943-ban film is készült. Az ötvenes évek elején Jagamas János és a kolozsvári Folklór Intézet gyűjtőmunkája nyomán 21 kalotaszegi faluból 3500 dal kerül rögzítésre, néhány hegedűkísérettel is. Az erdélyi kutatók közül Almási István, Demény Piroska, Olosz Katalin, Vasas Samu, Salamon Anikó, valamint Szenik Ilona és a Kolozsvári Zeneakadémia általa vezetett folklórkörében tevékenykedő diákok rögzítettek, s részben publikáltak jelentősebb mennyiségű kalotaszegi népzenét.

[LAP TETEJÉRE]

Népviselet

A kalotaszegi népviselet különleges színgazdagságának, díszességének köszönhetően a magyarság egyik legismertebb hagyományos népviselete.
Az öltözékekhez szükséges anyagok (vásznak, posztók, díszítő anyagok, nyersanyagok) előteremtése, beszerzése, másrészt a Kolozsvár–Bánffyhunyad vasútvonal kiépítése következtében megindult városiasodás elősegítette az elszakadást a hagyományos életmódtól, ősi viselettől. Napjainkban egyházi ünnepek, családi események (esküvő, keresztelő, konfirmáció, temetés) alkalmával van lehetőség megpillantani az eredeti viselet egy-egy régebbi darabját. A tisztaszobák mélyén lapuló és egyre fogyó öltözékek azonban mind ritkábban kerülnek elő.

[LAP TETEJÉRE]

Női viselet

Kislány, nagylány és asszony megkülönböztetésében a hajviselet és a fejrevaló volt a meghatározó. A kislányok kétfonatos, tyukosiba font hajat, a nagylányok, egyfonatos, egytyikásat hordtak, legtöbbször piros szalaggal. A férjhez menés után már kontyban hordták a hajukat. A párta az egész magyar népművészet egyik remeke, a kalotaszegi női viselet ünnepi darabja, melyet a lányok a konfirmációtól a lakodalomig viseltek. A párta hátsó részéből hosszú hímzett szalagok csüngtek, selyembojttal. A bojtot a párta nélkül is viselték, még pár évig a férjhez menés után is. Felkontyolás után az asszonyok fejrevalója az egyszerű fekete vagy díszes, cifra, gyöngyös főkötő lett. Ünnepi viselet volt a főkötő elejére kötött gyöngyös csipke és ezen a kontyoló fátyol vagy dulándré. A legáltalánosabb hétköznapi és ünnepi fejrevaló a sötét színű, apró, élénk mintás keszkenő. Mezei munkában a nők szalmakalapot viseltek. A bő ing eleje, háta és ujja ráncolt, melyek a nyaknál gallérba, a karon kézelőbe voltak összefogva. Díszítés szerint lehet az ing vállfős, melynek ujja és vállrésze gazdagon varrt írásos vállfős mintás, és lehet kötétes ing, melynek az ujja külső oldalán kötétes varrásmintás. A minták településenként, viselőjének életkoraként és a viselés alkalma szerint változó színűek lehettek (piros, kék, fekete). A pendelyt, ami a mai alsószoknyának felel meg, házi kendervászonból készítették. A vékonyabb alkatúak több és ráncosabb pendelyt viseltek. A farpárna a derék domborítására szolgált. A pendely és a farpárna fölé került a muszuly vagy bagazia (Kolozsvár környéki falvakban), a kalotaszegi női viselet egyik jellegzetes darabja. A muszuly bő, ráncba szedett lepelszerű hátsóköpeny, mely elől nem ért össze. Két alsó csücskét derékon a korcba dugták, és a belső posztó szegélye látható vált, elárulva viselője korát és vagyoni helyzetét. Az idősebbek és szegényebbek posztószegélye keskenyebb volt, pirosat és sárgát a fiatalabbak viseltek, míg zöldet, kéket, feketét az idősebb asszonyok. A kalotaszegi szoknyaviselet másik jellegzetes darabja a fersing, amely lehetett fehér gyolcsfersing, vagy ünnepi selyem, klott, szatén, zefír, parkét ill. karton anyagból készített fersing szoknya. Egyik változata a lájbisfersing, mely alá réklit, könnyű inget, alsószoknyát, főlé szövet- vagy gyolcskötényt vettek. A felsőruhadarabok egyik legszebb eleme a csipkés vagy gyöngyös mellrevaló (pruszli vagy lájbi). A teljes öltözethez hozzá tartozott a kettéhajtott, jobb karon hordott gyapjúkendő. A kalotaszegi nők puhaszárú, ráncostorkú (kukuj) vagy keményszárú gömbölyű orrú csizmát hordtak.

[LAP TETEJÉRE]

Férfi viselet

A kalotaszegi férfiak a történelem során különféle típusú kalapokat hordtak. Voltak süccer, uras, lobogós masnis, pörge, széles karimájú kalapjaik. A legények bokrétás kalapjának legdíszesebb változata a vőlegénybokréta. Télen bundás sapkát nyáron szalmakalapot hordtak. A férfiak vagdalásos fehér varrásos és bojttal díszített bő ujjú ráncos inget viseltek. A hozzá hordott nyakravaló készülhetett selyemből vagy klottból. Az első világháború előtt a férfiak nyáron bőgatyát hordtak, a gatyaszár alján kirojtozással, az ünnepi gatyán mintás varrással. Téli nadrágviselet a testhez álló, gyapjúposztóból készített harisnya, szőrnadrág volt, amely általában fehér vagy szürke posztóból készült, piros, zöld, fekete vagy kék posztócsík díszítéssel. Később divatba jött a városias priccses, csizma-, vászon- vagy pantallónadrágok is. A viseletet kiegészített a posztórátéttel vagy hímzéssel díszített szűr. A férfiak kemény vagy ványolt csizmát hordtak, melyet az első világháború után a bakancs váltott fel.

[LAP TETEJÉRE]

Közös viselet

A női és a férfi viseletnek voltak közös öltözékdarabjai is, ezek a daróc vagy condra - ezt váltotta fel később a szűr -, a bujka, a mellrevaló, kézzel kötött gyapjúholmik (lájbi, mellény). Közös darab volt a hétköznapi és az ünnepi kötény és a surc is.

[LAP TETEJÉRE]

A kalotaszegi varrottas

Írásos hímzéssel először a konfirmálásra készült női vállfűs ingeket díszítették, a rajtuk található régi minták tanúsága szerint. Az írásos hagyományos színei – a funkciónak és használójának kora szerint - a piros, fekete, valamint sötétkék. Egy munkadarabot egy színnel varrtak ki. A második világháborút követően a vállfűs ingek használata és emiatt a készítése is szinte megszűnt. Az írásos hímzés fokozatosan átkerült a párnákra, lepedőkre, terítőkre, kendőkre, de díszítettek írásossal falvédőt, ágyterítőt és szinte mindent. Az elnevezés onnan ered, hogy az íróasszonyok előrajzolták, írták a hímezni való mintát a vászonra. A 6-9 mm szélességű zsinórokból álló kalotaszegi nagyírásos (a keskenyebb kisírásos napjainkra már eltűnt), színeiben, motívumaiban hasonlóságot mutat a mezőségi, a torockói és az udvarhelyi hímzésekkel, mégis különbözik tőlük, szakértők szerint Ázsiában találhatóak hasonló technikával készült hímzések. Az írásos varrottas legjellemzőbb alapanyaga a kendervászon vagy pamutos vászon (kreppszerű és tartós fodorvászon) volt, mely elkészítési módjáról kapta a nevét. A kenderfonalból készült vásznat májusban verték a a patakban, amitől azon apró ráncok, fodrok képződtek. Ma már természetesen fodorvásznat nem készítenek, így a varrottasok durvább kendervászonra, vagy egyéb a forgalomban kapható vászonra készülnek. A régen használt, növényi festékkel színezett házicérnát (len, kender) vagy szőrfonalat (kecske vagy juhgyapjú) is régen felváltotta már a bolti pamut vagy műszál cérna. Az íráshoz használt koromlébe mártott madártoll helyett is tintával töltött tollal dolgoznak. Az ismétlődő motívumokhoz papír vagy műanyag sablont készítenek, hogy azok egyformák legyenek. A legbonyolultabb motívumok is alapelemekből tevődnek össze (zsinór-„sinyór”, tyúkszem, kerek csipke, majoránna, stb.). A motívumok között találunk növény-motívumokat (rózsa, tulipán, páfrány, makk, életfa, gyöngyvirág, stb.), tárgymotívumokat (kosár, cserép, csillag, címer, kocka, stb.), valamint állatmotívumokat (madár, kígyó, pillangó, stb.). A szakirodalom felépítésük szerint csoportosítja a különböző motívumokból álló mintákat. „Az írásos munkát a láncöltés-családba tartozó kis- vagy nagyírásos hímzőöltéssel varrják ki. Ezek a láncöltésnél szélesebbek, lapos zsinórhoz hasonlítanak (ezért zsinór-varrásnak is nevezik), minélfogva nagyobb területet fednek be.” A kalotaszegi nemesi kúriák református hitű úrnői sok terítővel gazdagították a környékbeli templomokat. Ezen terítők alapanyaga selyem, hímzőfonala ezüst és arany, motívumkincse szélesebb skálájú mint a népi hímzéseké. A hímzés elnevezése: úri hímzés.

Forrás: WIKIPÉDIA vonatkozó oldalai

 

[LAP TETEJÉRE]

A korondi fazekasság

A korondi fazekas központ híre már nemcsak a megye, hanem az országhatárokon is túlterjedt. Az ország egyetlen helységében sem dolgozik annyi agyagot formáló és díszítő fazekas, mint Korondon. Ezen túl a fazekas központ történeti szempontból is figyelemre méltó. A gazdasági-társadalmi fejlodés hatására, amely minden típusú mesterséget kimozdított hagyományos kereteiből és társadalmi rendeltetésébol, a korondi fazekasság sorsa kedvezoen alakult. Egyrészt, mert megmaradt a hagyományos fazekasság, s ma is nagyszámú használati edény készül, amelyet az ország több vidékén igényelnek, másrészt pedig létrejött a kerámia, új díszítő változata, amely mennyiségben és minőségben jóval felülmúlja a fazekasok eddig ismert összes alkotásait. Így Udvarhelyszék XIX. századi virágzó fazekas központjai közül – Székelyudvarhely, Küsmod, Korond, Homoródalmás, Székelyzsombor – a változások eredményeként, a fazekasság csak Korondon maradt meg és művészi értékben elore is lépett. A jelenség országos viszonylatban is egyedülálló. A fejlodés tényezoi közül a muvészi elorelépés a legfontosabb. A néhai „sárkovácsok” utódai, a régi típusú korongokon, a hagyományos edények mellett ma mesteri alkotásokat készítenek. Így a korondi kerámia formái, díszítési és rendeltetési jegyei alapján a népmuvészeti alkotások közé sorolható.
A régi Udvarhely vidéki fazekas központok formakincse, díszítő motívumai ma Korondon élnek tovább. Több mint kétszáz korongozó alakítja az agyagot a hagyományos korondi és a környékrol Korondra származott formákra.
A mai korondi kerámia formavilága a lehető legváltozatosabb, a díszítomotívumok is igen sokfélék. Ezeket két csoportba oszthatjuk: a hagyományos, helyi, korondi formák és díszíto motívumok, valamint az új, átvett formák és díszíto motívumok. A forma-és a motívum-ötvözodés eredményeként a mai korondi alkotások megfelelnek a köyönség ízléseinek.
„ Napjaink alkotásait, tehát a ma embere és közössége alakította ki, alkotja meg és saját jegyeiként viseli. Ebbe a népmuvészeti értékrendbe a fehér kerámiát soroljuk be, amely az egész Udvarhely vidék fazekas központjaiból származó, népmuvészeti szintre emelkedett forma-és díszítomotívumok ötvözodésébol áll és amelyet ma korondi kerámiának nevezünk.”(Kardalus János: A korondi kerámia)
Az utóbbi két évtizedben gyors ütemu újítások mentek végbe. Különösen a formák lépték túl a hagyományosnak mondható rendet. A jelenség összefügg a kerámia szerepváltozásával, a díszíto funkció fokozott elotérbe kerülésével a régi használati kerámiával szemben. Ezért találkozunk ma olyan formákkal is, történelmileg nem nevezhetok korondinak. Ezek alkalmazása egy természetes megnyilvánulás, a kerámia mai igényekhez való alkalmazkodása folyamán. Hasonló alakulás figyelheto meg a díszítomotívumok szerkezeti rendjében is, ahol a régi elemek újakkal telítodnek, gyarapodnak.
Az újítások másik területét az új típusú festékmázzal való próbálkozás képezi az újhabán típusú máz és a grafitmáz alkalmazása révén. Az újhabán típusú máz más a XIX. század végén Korondra került máznak egy tökéletesebb változata, fehér csillogó máz, amely ünnepi hangulatot kölcsönöz a mai alkotásoknak. A grafitmáz alkalmazása teljesen új keletu eljárás és kevesen használják.
A korondi kerámia nemcsak otthon bizonyított, hiszen országos kiállításokon, és mindenütt a legmagasabb díjat és elismerést kapta.

[LAP TETEJÉRE]

A korondi fazekasság története:

Korondon a fazekasságnak ősi hagyományai vannak, sokan Európa egyik legjelentosebb fazekas központjának tartják. A fazekasság a középkortól nott iparággá.
Az elso írásos adat a fazekasságról 1613-ból származik, amikor az udvarhelyi fazekas céh kontárkodással vádolja a korondiakat. Az udvarhelyi mesterembereket rendelet védet, így Korond szorult helyzetbe került. I. Rákóczi György 1643-ban, majd Apafi Mihály 1682-ben rendelettel oltalmazza a székelyudvarhelyi fazekasság termékeit, a korondi s Korond környéki falvak fazekasainak ún. „kontártermékei” ellen. Az eladási tilalmat azonban a korondiak folyamatosan megszegték. A vörös máztalan edények mellett a „cserepesek” kályhacsempéket is állítottak elo. Korondon a legrégebbi, évszámmal ellátott csempe 1667-bol származik. A máztalan, olcsó cserépedényekkel a korondiak Csík kivételével, az egész Székelyföldet és a szász megyéket is ellátták.
1750-ben gróf Gyulaffy László, Erdély udvari kancellárja, korondi birtokos biztosítja a korondi fazekasoknak, hogy évente 4 vásárt tarthassanak Korondon, ahol szabadon árusíthatják termékeiket.
1820-ban korondon már ötven fazekas dolgozott. A XIX. század végén megjelennek az olcsó mázas edények. 1893-ban Székelyudvarhelyen ko-és agyagipari szakiskola nyílik, ahol több korondi is tanul. A mázasedény gyártásának technológiája viszonylag rövid ido alatt egész Korondon is elterjedt. A fazekasok száma 1893-ban már 367-re emelkedett.
A korondiak a máz nélküli edényeknek is sokféle változatát készítették, melyek jól bevált fozoedények voltak az akkori cserepes tuzhelyeken. Néhány ezek közül: puliszkafozo fazék, káposztafozo fazék, tejfozo edény, de készítettek sarvaló kandérokat, szilvaízes edényeket, kalákák, lakodalmak, torok alkalmára vékás edényeket.
A cserepes tuzhelyek csempéit több helyen is készítették a vidéken: Atyha, Korispatak, Etéd, Küsmőd, Szolokma, Makfalva stb. Az erre vonatkozó bizonyíték az 1667-es évszámot viseli magán. Páll Lajos festo-költo pedig egy „Nemes Monos de Korond 1767” feliratú szép brokátmintás csempét talált. Ugyancsak szép régi csempéket oriz Józsa János fazekas.
Korondon a fazekasok mindig nagy számban éltek. Számuk az évek folyamán általában 100-400 között változott. Ma 600 körül van az ipari engedéllyel rendelkezo fazekasok száma. A legtöbb mester a falu Tószegnek nevezett részén élt osi idoktol fogva. A többségükben gazdálkodó felszegiek „kurtaharisnyásoknak” gúnyolták régebb oket, mivel a korong hajtásától elkopott-kifoszlott a székelyharisnyájuk szárának az alsó része.
Az a tény, hogy 1613-ban egy udvarhelyi fazekas céh kontárkodással vádolta a korondiakat, bizonyítja, hogy a korondi fazekasok már akkor komoly vetélytársként jelentkeztek. Idovel az 1750-ben Gyulaffy László által biztosított négy vámmentes vásár lehetosége is kevésnek bizonyult, így nagyobb piacra volt szükség. A XIX. század közepére már a korondi fazekasok termékei Erdély szerte ismertté váltak. Az árusítási utakat „szekerességnek” nevezték. Leggyakrabban Marosvásárhely vidékét és a Mezoség falvait látogatták meg. A biztosabb vásárok végett távolabbi vidékekig is elmerészkedtek, egészen a Mezoség pereméig. Ezek az árusítási utak, azonban nem voltak veszélytelenek. Útjaikra általában egy katlan fazekat (600-1000 db) vittek. Az edények ára kétszer töltve kukoricával volt abban az idoben. Kínos, nehéz munka volt mind az edény készítése, égetése, mind pedig az értékesítése. Ezért a falu szegényebb rétegét éppen a fazékiparral foglalkozók alkották.
Az 1820-ban egész Erdély szerte megejtett úrbéri összeírás alkalmával 50 fazekast jegyeztek fel Korondon.
A XIX. szd. Közepétol a korondi fazekasság számára új piacokat jelentettek a Kárpátokon túli falvak, városok, melyek valósággal felvirágoztatták ezt az iparágat. Ezt az ívelést a Románia és Ausztria- Magyarország között kibontakozott ötéves „vámháború” szakította meg. Továbbá az is fokozta sz értékesítési válságot, hogy csappant a kereslet a közelebbi területeken is a máztalan fazekak iránt. Ekkor következett be az első fazekas „emigrálás”. Tizenhét mester vándorolt át Korondról s más Udvarhely megyei településekről az akkori Románia területére a jobb megélhetoség reményében.
A Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara fontos adatokat szolgáltat jelentéseiben a századvég korondi fazekasságával kapcsolatban. Ezekbol nyomon követhető, hogy miként tunt el lassan a korondi máztalan kerámia és foglalta el a helyét a keresettebb mázas edény. Szinte évről- évre kimutatható, hogy miként ösztönözték az akkori kereskedelmi minisztérium képviselői, a mázas edények készítésének meghonosítását. Az áttérést a visszaesett edényárak is sürgették. Míg 1886 előtt 100 db edény ára legalább 3 forint volt, addig a vámháborút követoen mindössze 1,70 forintot kaptak érte.
A Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara igyekezete eredményeként a kereskedelmi miniszter nyolc hónapos tanfolyamot szervezett a mázas fazekasság elterjesztése érdekében, sot ún. „vándortanító” is tevékenykedett, aki házról házra járva tanítgatta az embereket az új technológiára. A lakósság azonban idegenkedett a kezdeményezéstol.
A kerámiaválság ellenére Korondon nem csökkent a mesterek száma. Mialatt Küsmődön és Szolokmában alig tevékenykedett 7-8 fazekas- és nemsokára ezek is felhagytak vele- addig Korondon az 1893-as jelentés szerint még mindig 145-en uzték ezt az osi mesterséget. A korondi vállalkozó kedvűeknek segítségükre volt a székelyudvarhelyi Kő- és agyagipari szakiskola létrejötte is.
Az 1900-as évek elején Székelyudvarhely vármegye eroteljes iparfejlesztési akciót indítványozott. Textil, kő, és agyagipari létesítményeket kértek a Sóvidék számára.
Az Iparfejleszto Bizottság a kereskedelmi minisztériumhoz címzett Memorandumában beszámolt a korondi lehetoségekrol: „Bizottságunk hiszi, hogy néhány év alatt, elsősorban Korondon olyan iparfejlesztési akciót kezdeményez, mely által százak és ezrek fognak európai verseny – agyagiparos mukészítményeket eloállítani.”(Udvarhelyi Híradó, 1907)
A XIX század utolsó évtizedében páratlan fejlodésnek indult a korondi fürdo is, amelynek akkori tulajdonosa Gáspár Gyula egy kis mázasedénygyártó muhelyt létesített. Ebbe az üzembe hozta mesternek Korispatakról Katona Jánost és egy német festot. Az üzembe több korondi is dolgozott, így egyre többen kezdték elsajátítani az új gyártási folyamatot. 1909-ben a Kereskedelmi és Iparkamara jelenthette, hogy Korondon elterjedt a mázasedény készítése. A mázas kerámia térhódítása a korondi fazekasság addig nem tapasztalt fellendülését jelentette. 1913-ban már ennek alapján városi rangot kértek a nagyközségnek.
Azt, hogy a modernebb gyártmányok ma már magasabb szinten állnak, köszönheto Filep Dezsőnek, akitől a fazekasok eltanulták a művészi kivitelt, és igen szép eredményeket értek el. Ők azok és akik ma a legelokelobb szalonokba beillo vázákat gyártják. Ezek a vázák nemcsak a „közönséges korondi fazék” végnapjait jelentették, hanem a régi értelembe vett fazekasság megszünését is. Korondon a fejlődés tovább folytatódott. A két világháború közti periódus újabb lendületet adott a fazekasságnak.
A román néprajzosok már a húszas évek végen „felfedezték” Korondot. Mac Constantinescu a fogarasföldi Dragus-i kerámiát a korondival hasonlította össze. Az akkori faluban 200 egyéni fazekasműhelyt talált.
A korondiak sikerrel vették fel a versenyt a kerámiaipar tokés vállalkozásaival is. Foleg Munténia és Moldva falvait kezdték elárasztani változatos, tarka festésu cserépedényeikkel, játékokkal és dísztárgyakkal.
A Tompa fivérek tordai kerámiagyárának mintájára 1929-ben megalakult előbb a Bertalan Áron, majd a Katona Sándor tulajdonában lévo „fazékgyár”. 1936-ban alakult meg a Patria nevű új gyár, ahová idegenbol hozott fazekasokat neveztek ki műhelyvezetőnek. Ez a vállalkozás hamarosan megszunt. A Bertalan Áron kerámiagyárba egyre több szakiskolát végzett fazekast hoztak, nemcsak Udvarhelyrol, hanem Tordáról is.
Korond a két világháború között a fazekas központok „sárkovácsainak” befutó helyévé vált. A kerámia az egyik legkifizetődőbb üzletnek bizonyult. Az 1930-as évek végén Bertalan Áron a tordai Pitvartól a Tompa fivérekhez hasonló modelleket kapott. Korondon is egyre jobban a elterjedtek a „népies”, „magyaros” minták. Ebbol nemcsak a Pitvarnak szállítottak, hanem Németországba is. Az üzemek révén a magán fazekasoknál is elterjedtek a gipszformák (modellek). A negyvenes években Bertalan és Katona üzeme mellett két kisebb muhely is muködött. Az egyes muhelyekben mindent elkövettek a muhelytitkok megorzéséért.
Idoközben Korondra műkedvelő festőnőt, Boér Máriát hívták Kolozsvárról, aki szép virágváza díszítéséket és modelleket készített, és bevezette az antilopos vázák készítését. A nagyváradi Molnár Judit, Boér Mária után 1945-ig tevékenykedett Korondon.
Tófalvi Zoltán szerint ez a korszak piaca az „eklektikus edényeket, giccses emléktárgyakat, talpas vázákat, és hímzésekből átvett festett vagy szaruzott díszítményeket igényelte.” (Tófalvi Zoltán: A korondi fazekasság)
A korondi fazekasokra a Kárpátokon túli edénygyártók is felfigyeltek, nemcsak a vásárlók és a néprajzosok.
A II. világháború éveiben a korondi fazekasok nyugat felé is messze „előnyomultak”, egészen Ausztria határáig. A bécsi döntés után dr. Szepesi Mihály miniszteri tanácsos az ún. „úri” ízlést kielégíto fazekasokat szövetkezetbe szervezte, és termékeiket az egész ország területén árusította. Többen dolgoztak is az anyaország különbözo településein, mint fazekasok, ezek hazatérve meghonosították az ellesett szecessziós utánzatú, népies, magyaros stílust.
A sokféle hatás és a piacok megőrzéséért tett erofeszítések a tulajdonképpeni népi fazekasság végét is jelentették. Tófalvi Zoltán így ír errol: „ Korondon a szigorú értelembe vett népmuvészet is megszunt és átalakult gicsekkel tarkított népi iparművészetté.”(Tófalvi Zoltán: A korondi fazekasság)
A korondiak évrol évre több terméket szállítottak a Kárpátokon túli területekre. Kezdetben szekerekkel, később teherautókkal fuvarozták az árut.
1949-1950 között államosították Bertalan és Katona Sándor üzemeket, és a magániparosok helyzete is nehezebb lett. A hatvanas évektol a közkézben levő gyárak termékskálája kibovült. Elkezdodött a virágvázák, falitányérok, és más dísztárgyak sorozatgyártása. 1962-ben az üzemekben elkezdik gyártani a fekete kerámiát. Azuta magántermelok is foglalkoznak vele.
A turistaforgalom fellendülése fokozta a keresletet is. A leleményes korondi ember pedig igyekezett kieléggíteni minden szükségletet, sokszor éppen az igazi értékek föláldozása árán. Így hódított teret a giccses dukkó-díszítés is.
1974-ben új, modern, korszeru kerámiagyárat létesítettek Korondon. Az 1972/73-as tanévben a székelyudvarhelyi szakiskola vezetosége tanulókat toborzott kerámia szakra, és ezt az osztályt kihelyezték Korondra a helyi elméleti középiskola épületébe. Az itt végzett diákok a korondi kerámiaüzembe szakmunkásként álltak munkába.
Az 1989-es fordulat változást hozott a korondi üzem életében is. A gyárat a Vestra néven részvénytársasággá alakították, a munkáslétszámot, és a termelést lecsökkentették. Az inflációnak, és a vezetoi érdektelenségnek köszönhetoen a megtermelt javaknak nehezen került felvevő piac, és a kilencvenes évek közepére le is állt a termelés.
Szerencsére a kerámiaüzem leállása nem jelentette a korondi fazekasság halálát. Bár örökös párharc folyt az üzemi termelés, és a magántermelés között, mégis ösztönzo hatása volt. Ami már két évtizede ösztönző mércét állító rendezvény a korondi fazekasok számára az az Árcsói kerámiavásár. Az évről évre megrendezett kerámiavásár által Korond népi mestersége, a fazekasság, a közszemlélet tárgyává vált. A résztvevő fazekasok hozzáállásának köszönhetően a rendezvény évrol évre jobban betöltötte tömegnevelo szerepét.
A kerámiatermékek híre messze túlnőtt az évek folyamán Európa határán. A magántermelok-most már csak róluk beszélhetünk- az öt kontinens majdnem minden országába eljuttatják (különösen 1989 után) termékeiket, de az 1962-1989 között virágzó üzemi termelés is sok országot meghódított.
A fobb importálók: Algéria, Anglia, Ausztria, A.E.Á., Ausztrália, Belgium, Bulgária, Ciprus, Csehszlovákia, Dánia, Franciaország, Hollandia, Izland, Izrael, Japán, Jugoszlávia, Kanári-szigetek, Kanada, Líbia, Lengyelország, Magyarország, Mexikó, Németország, Norvégia, Olaszország, Panama, Spanyolország, Svájc, Svédország, Szovjetúnió, Új-Zéland.
A korondi fazekasság történelmét, múltját végigkövetve, méltán nevezhetjük a települést, az erdélyi fazekasság, és a népmuvészet legnagyobb központjának. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy számtalan Maros, Hargita és Kovászna megyei székely népi fazekas központ közül ma csak a korondi muködik. Természetesen ennek megfeleloen megnövekedett a „korondi” kerámia iránt érdeklodok tábora, és emellett a fazekasoknak igazodniuk kellett a változatosabb igényekhez is.
Korond nagy érdeme, hogy az erdélyi fazekas központok lassú hanyatlásával és fokozatos megszűnésével is ki tudta elégíteni a késobbiekben jelentkezo fokozódó igényeket, és ezeket életbe is tudta tartani.

 

[LAP TETEJÉRE]

Természet:

A jelenkori Erdélyt három nagy statisztikai-geopolitikai régióra osztják fel:

• Északnyugat-Erdély (Északnyugat-romániai fejlesztési régió)
• Belső-erdélyi régió (Közép-romániai fejlesztési régió)
• Délnyugat-Erdély (Nyugat-romániai fejlesztési régió)

A két utóbbi régió területe Dél-Erdély és Székelyföld (Kelet-Erdély) régiókra is felosztható. Székelyföld és Északnyugat-Erdély együtt Észak-Erdélyt alkotja. Az Észak-Erdély - Dél-Erdély felosztás a II. világháború idején kapott politikai szerepet.
Az erdélyi magyarok manapság gyakran a következő geopolitikai felosztást alkalmazzák:

• Partium és Bánság
• Erdély
• Székelyföld

A tágabb értelemben vett Erdély kiterjedése nyugat-kelet irányban 480 km, észak-dél irányban 400 km.

[LAP TETEJÉRE]

Domborzat

Legalacsonyabb pontja Orsova mellett van (kb. 65 m tengerszint feletti magasságban), legmagasabb pontja a Moldoveanu csúcs a Fogarasi-havasokban (Déli-Kárpátok), amely egyben Románia legmagasabb pontja (2544 m). Nyugati részén az Alföld keleti szegélye húzódik. Keletebbre az Erdélyi-szigethegység található, amely a Berettyó völgyétől a Maros völgyéig terjed. Változatos felépítésű hegyek alkotják, legmagasabb (1848 m) és talán legszebb része a mészkőből álló Bihar-hegység. Az Erdélyi-szigethegységtől keletre az Erdélyi-Medence található, amelyet a földtörténeti harmadidőszakban még tenger borított (erre utalnak a gazdag kősó-, és földgáztelepek. A süllyedékes tájat a kéregmozgás és az erózió dombsággá alakította. A szélén több kis medence van (például a Fogarasi-Medence, Szebeni-Medence), belseje két nagyobb tájegységre osztható: a Mezőség és a Küküllőmenti-dombvidék. Az Erdélyi-medencét keleten és délen a Kárpátok vonulata szegélyezi, a félköríves hegyvonulaot két eltérő szakasz, a Keleti-, és Déli-Kárpátok alkotja. A Keleti-Kárpátokat négy, földtanilag eltérő vonulat alkotja. Nyugaton (legbelül) vulkanikus hegyek vannak (például a Kelemen-havasok, Görgényi-havasok és a Hargita), amelyek a Kárpátok legfiatalabb hegyei. A második, legöregebb vonulat kristályos kőzetekből áll (pl. Radnai-havasok (2303 m), Gyergyói-havasok). A két külső vonulatot üledékes kőzetek (mészkő, homokkő) alkotják. Ide tartozik például a Nagy-Hagymás, Csíki-havasok, Háromszéki-havasok, Csukás, Brassói-havasok és Bucsecs. Az egyes vonulatok közt tágas medencék vannak: Gyergyói-medence, Csíki-medence, Brassói-medence. A Déli-Kárpátok a Temes folyó völgyéig tartanak, főként kristályos kőzetekből álló alpesi jellegű hegyek, formájuk őrzi a legutóbbi jégkorszak nyomait (gleccservölgyek, kárfülkék, glaciális tavak). Ide tartoznak a Fogarasi-havasok, Páreng, Retyezát. Itt található a szénben gazdag Petrozsényi-medence is. A Déli-Kárpátok nyugati folytatása a Bánsági-hegyvidék, amelyet alacsonyabb hegyek (1500 m alatt) alkotnak.

[LAP TETEJÉRE]

Éghajlat

A terület kontinentális éghajlatú, de óceáni, és mediterrán hatások is érvényesülnek. Az évi középhőmérséklet a síkságon 9-11°C, a dombvidékeken 6-9°C, a magashegységekben 0-2°C. A csapadék eloszlása is a domdorzatnak megfelelően alakul: a hegységekben 700-1200 mm, a dombvidéken és medencékben 500-800 mm, a síkságon 500-600 mm.
Vízrajz:
Erdély tejles területe a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik, bár a folyók többsége a Tisza közvetítésével jut a Dunába. A Tisza északon, a Duna délen határfolyó. Legfontosabb folyója a Maros, amely északkelet-délnyugat irányban kettészeli az Erdélyi-medencét. Északon a Szamos, délkeleten az Olt, délnyugaton a Béga és a Temes, nyugaton a Körösök a legfontosabb folyók. Sok Moldvai és Havasalföldi folyó is Erdélyből ered (például:Aranyos-Beszterce, Tatros, Bodza, Prahova, Zsíl). Erdélyben nincsenek nagyobb területű tavak, de turisztikai szempontból jelentős a Gyilkos-tó, Szent Anna-tó, Medve-tó.

Forrás: WIKIPÉDIA vonatkozó oldalai

[LAP TETEJÉRE]

Települései

A jelenkori Erdély legnagyobb városa Kolozsvár, egyúttal a harmadik legnépesebb város Romániában. Két színházával, két operájával, tizenegy felsőfokú oktatási intézményével és számos középiskolájával az ország fontos kulturális központja. Egyike volt annak a hét erődített városnak, amelyről Erdély német nevét (Siebenbürgen) kapta. Híres ezen kívül Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülővárosaként, illetve az unitárius vallás bölcsőjeként. Számos műemléke közül a legnevezetesebbek a Szent Mihály-templom, előtte Fadrusz János Mátyás szobrával, a Farkas utcai református templom, illetve a Bánffy-palota.

[LAP TETEJÉRE]

Nagyvárad

Nagyvárad a Partium legnagyobb városa. Habár a 2002-es népszámlálás alkalmával a magyar lakossága csak 27,5%-ot tett ki, mégis mindmáig a belváros szinte érintetlen maradt. "Szent László városának" belvárosában a király tiszteletére épített templom és szobor kiemelt turisztikai fontossággal bír. A város legnagyobb református templomát Szász József eklektikus stílusban tervezte. 1836-ban elkezdték építését, viszont az 1836-os tűzvész, az 1848-az szabadságharc, majd az 1851-es árvíz késleltette a munkálatokat. Végül 1853-ra fejezték be a templomot, de a tornyokat csupán 1870-ben.
Temesvár a Bánság központja. Belvárosa kiemelt turisztikai látványosság a kiránduloknak. A Szent György római katolikus székesegyház 1736 és 1773 között épült barokk stílusban. Mellette található a Szentháromság szobor. Szabadság téren található a régi városháza, a piarista gimnázium és a Hunyadi-várkastély. A Hunyadi-várkastélyt Károly Róbert építtette 1318-ban, később Hunyadi János átalakíttatta, majd az 1849-es ostrom alatt leomlott. 1851-ben újáépítették. Nagy kiterjedésű múzeumának 22 termében 50 000 tárgyat őriznek, a természettudományi részének 23 termében pedig 16 000 darabos madár- és 21 000 példányos lepkegyűjtemény található.

[LAP TETEJÉRE]

Marosvásárhely

Marosvásárhely a történelmi Székelyföld "fővárosa". Lakosságát tekintve a jelenkori Erdély hatodik legnagyobb városa. A magyarok számát tekintve az első helyen áll, megelőzve Kolozsvárt. A belváros északi részén található a közékpkori vár. A Vártemplom a 14. században építették a ferences szerzetesek, a reformáció során a város többsége áttért a református hitre, ezért a templom is a Református Egyház kezébe került. A reformáció után többszöri átalakításon, kibövítésen ment át. A Keresztelő Szent János Plébánia az ellenreformáció után épült. A jezsuita szerzetesek által épített templomban II. Rákóczi Ferenc is hallgatott misét. Vele szemben található a Barátok templomának megmaradt tornya. A belváros déli oldalán több neves látnivaló is található. A két szecessziós épület, a Közigazgatási Palota és a Kultúrpalota Bernády György polgármester munkássága idején épült.
A jelenkori Erdély legfontosabb városai:

[LAP TETEJÉRE]

Belső-Erdély:

• Kolozsvár, Belső-Erdély fővárosa
• Brassó, a Barcaság központja
• Nagyszeben, Királyföld székhelye
• Marosvásárhely, a székelyek fővárosa, a néhai Magyar Autonóm Tartomány székhelye
• Beszterce, hajdani szász város
• Vajdahunyad
• Déva
• Gyulafehérvár, az egykori Erdélyi Fejedelemség fővárosa
• Sepsiszentgyörgy, Háromszék központja
• Torda
• Medgyes
• Csíkszereda
• Dés
• Székelyudvarhely, a székely anyaváros Partium és Bánság:
• Temesvár, a Bánság központja
• Nagyvárad, a Partium központja
• Arad
• Nagybánya
• Szatmárnémeti
• Resicabánya
• Zilah
• Lugos
• Máramarossziget

Forrás: WIKIPÉDIA vonatkozó oldalai

[LAP TETEJÉRE]